Magamról

1975. április 13-án születtem, Székesfehérváron, ami egyébként teljesen lényegtelen. Ami fontos az az, hogy egy olyan családban nőttem fel, ahol mindkét Nagypapám egyaránt vonzódott a természethez, és a fotózáshoz. Első unokaként a sorsom már itt eldőlt, így alig hat évet kellett leélnem, míg megkaptam első fényképezőgépemet. És miközben megtanultam, hogy újdonsült gépemnek széleslátószögű objektívje van, folyamatos jártuk az erdőket apai Nagypapámmal, és nevelgettük a kaktuszokat anyai Nagypapámmal.

Azt hiszem, hogy igazán mégsem ekkor fertőződtem meg, hanem 18 évesen, amikor az egyetem első hónapjára kapott zsebpénzemet egy az egyben otthagytam egy használt-műszakcikk kereskedésben egy Zenit 12XP-ért. Az azóta eltelt közel 14 évben folyamatosan volt fényképezőgépem, és folyamatosan használtam is. Bent lapult a hátizsákomban, mikor a Bükkben túráztam, és ott fityegett a nyakamban Chicago utcáin is. Sokat fényképeztem, persze nem okvetlenül jól, de sokat. Amikor pedig nem fényképeztem, akkor olvastam róla. Nem mindig jó írásokat, de sokat. Végre teljesen helyreraktam magamban a dolog technikai részét, és amikor már nem a tárcsák csavargatásán kellett gondolkodnom, gondolkodhattam a képeken. Viszonylag hamar rájöttem, hogy az a képem lesz jó, amelyik előbb a fejemben készül el. Mert hogy az a nehéz. Utána már csak meg kell keresni, és meg kell nyomni a gombot.

Talán egy bulgáriai nyaralás alkalmával használtam először színes negatívot. Ez így is maradt, amíg egy évtizedre rá, anyai Nagypapám rendszeres diavetítéseinek hatására, át nem szoktam a diára. Imádtam. Végre nem laboráns lánykák döntötték el, hogy a felvételeimen mi és hogyan látszódjon. Amit csináltam, azt kaptam vissza. Nem volt mellébeszélés, a dia nagyon "következetes" médium. Ekkoriban szentül hittem, hogy a jó kép a fényképezőgéppel készül, milyensége az exponáláskor dől el.  Így minden erőmmel erre az egy pillanatra koncentráltam, aztán előhivattam, kereteztem, és már vetíthettem is.

Aztán a világ tovább változott. Pár évvel később így már nem az a kérdés foglalkoztatott, hogy Velvia-t vagy Provia-t fűzzek-e a gépembe, hanem hogy az Adobe Camera Raw vagy a Canon Digital Photo Professional a jobb raw konverter. A fotósok elkezdtek bit-mélységről, fehéregyensúlyról, fókusztáv szorzókról beszélni. Beköszöntött a digitális korszak. Sokan temették a fotográfiát, "ami már sosem lesz olyan, mint rég", de én élveztem, és élvezem mind a mai napig. Végre a kép elkészültének teljes folyamata az enyém. Én cipelem az állványt, és fekszem a földön, én exponálok, és készítem el a képet abból a feszültségszint mátrixból (raw file), amit sokan fényképnek hívnak. Korrigálhatok, és színezhetek, fakíthatok és élesíthetek. Olyanná tehetem a képet, amit készítettem, mint amilyennek ott és akkor láttam. Akik visítva fogják a fejüket: "manipulált képek!", azok nyilván nem tudják, hogy maga a fotográfia pont a manipulációról szól. Az átalakításról, a megváltoztatott valóságról, amellyel mégiscsak a lényeget, a lényegit akarjuk bemutatni. Ugyan, hogy lehet "valódi" egy fénykép, ami egy rohanó, szagos, három dimenziós témáról készült?

Mindig is szerettem a sci-fi-ket. Olvasni is, nézni is. Főleg az "idegen lényeseket". Izgalmas megismerni egy másik világot. Mostanában a makró objektív az én űrhajóm. Egy olyan, szinte láthatatlan világba repít, ahol abszurd, furcsa lények vívják mindennapi harcukat az élelemért, túlélésért, szaporodásért. Gyönyörű, tiszta világ, nagyon egyszerű, nagyon ősi játékszabályokkal. Nem véletlen tehát, hogy az oldalamon látható képek egy jelentős része makró felvétel.