A fejlődés négy állomása

Van egy elméletem, ami nem biztos, hogy igaz. Egy elmélet arról szól, hogy milyen pályát jár be a nagy átlag, miközben szépen fokozatosan egyre magasabb fokon űz valamely technikai eszközökkel végzett tevékenységet. Csak a saját tapasztalatom írom le, amit magamon, és a környezetemben élőkön tapasztaltam. Nem tudom hogy mindenre és mindenkire igaz-e, de rám és a körülöttem élőkre, kerékpározás, sziklamászás és fényképezés kapcsán helyesnek tűnik. Úgy tapasztaltam, hogy a tanulásnak, a fejlődésnek négy jól elkülöníthető szakasza van, ami következő tevepúp-szerű görbén ábrázolható. A függőleges tengely mutatja az eszközök iránti rajongás szintjét, a vízszintes pedig a gyakorlatban is használt tudás, hozzáállás érzékelt fontosságát.

Az első szakasz: Ismerkedés

Ebben a fázisban, többnyire valami megmagyarázhatatlan ok miatt, erősen vonzódni kezdünk az adott tevékenységhez. Nincsenek komolyabb ismereteink sem a róla, sem annak eszközeiről. Szeretjük az ilyen témájú műsorokat, könyveket, weblapokat, katalógusokat, mindent. Mindent, ami kapcsolatban áll az adott témával. Nem mérlegelünk, nem szűrűnk, mivel nem tudunk. Mindent elfogadunk, mindent elfogyasztunk. Ez a szakasz viszonylag rövid, ugyanis hála a fogyasztói társadalomnak, a sok színes, hívogató katalógusnak, a gyártói weblapoknak, és a rengeteg értelmetlen internetes fórumnak, hamar rájövünk: teljesítményünknek egyetlen gátja van, az általunk a tevékenységhez használt eszközök alacsony minősége, tudása. Ezen pedig könnyű változtatni, tehát uzsgyi, irány az első szakbolt. Abban a pillanatban, ahogy az első nagyobb összeget kifizetjük az első komolyabb eszközért, meg is érkeztünk a második szakaszba.

A második szakasz: Gyűjtögetés

Az új szerszámok persze működnek. A dolgok egyszerűbbek lesznek, tevékenységünk eredménye látványosabb. Néha sokkal látványosabb. Ez persze igazolja elméletünket, miszerint jó úton járunk, hiszen máris milyen sokat fejlődtünk. Ez az önigazolás egy elég hosszú, és bizony néha elég mély spirálba ránthat minket. Egyre több és egyre jobb eszközöket veszünk, amit tovább javítják teljesítményünket, további bizonyítékkal szolgálva eredeti elképzelésünk igazságára. Ha kellően sokat költünk, hamarosan mi leszünk a "profik" a család és az ismerősök szemében. Ők ilyen teljesítményt még nem láttak, mondogatják gyakorta, tovább gyorsítva utunkat a spirálban. Lefelé. Ebben az időszakban mindent megtudunk az eszközökről. Technikai témájú fórumokat látogatunk, teszteket olvasgatunk, szívjuk be az információt. Néha, ha egy-egy katalógusban valami meghökkentő teljesítménnyel találkozunk (elképesztő mozdulat egy sziklafalon, bravúros időeredmény egy versenyen, egy tökéletesen harmonikus fénykép), furcsán összeszorul a gyomrunk, de ez nem tart sokáig. Lapozunk egyet, és tovább bújjuk a műszaki specifikációkat. "Hogy ebből kijött egy új verzió? Igeeen? Nem is olyan drága..." Megnyugszunk. Ha ez meglenne nekünk is, mi is el tudnánk érni azt. Simán.

Így mehet ez sokáig. Évekig. Vannak, akik sosem tudnak kibújni az örvényből, és az csak húzza, húzza őket egyre lejjebb. Táplálják a fogyasztói társadalmat, és közben még jól is érzik magukat. Ha valami sikerül, akkor az természetesen tehetségük ékes bizonyítéka, ha pedig nem, akkor az az eszközök hiányossága. Ez az érzés megnyugtató, mert ügyesen kikerülhet vele mindenféle kellemetlen önkritikát. A védekezés néha olyan erőssé válik, hogy a spirálban ragadtak már kimondottan kerülik azokat a helyeket, ahol a sajátjukénál magasabb teljesítménnyel találkozhatnak. Mert akkor mindig jön az furcsa gyomorszorító érzés... Ez az érzés pedig hasznos, mert ez nyithatja fel a szemünket. Nézve mások hibátlan munkáit egyszer csak rádöbbenhetünk eddigi teljesítményünk alacsony színvonalára. Megérthetjük, hogy lehet valami fércmunka akkor is, ha technikailag tökéletes. Megérthetjük, hogy a jó szerszám legfeljebb csak szükséges feltétele a jó eredménynek, de semmiképp nem azonos vele. Hogy a lényeg, az igazi teljesítmény belőlünk fakad. Szorgalmunkból, elkötelezettségünkből, hozzáállásunkból, tehetségünkből, de nem, soha sem az eszközeinkből.

A harmadik szakasz: Megtisztulás

A gyűjtögetés szakaszában komoly mennyiségű technikai tudást, és jelentős számú eszközt halmoztunk fel, amely egy szempillantás alatt előnyből hátránnyá válik. Összetett eszközparkunk, technikai megközelítést alkalmazó szemléletmódunk inkább gátolja fejlődésünket, mint segíti. Az egyik legfontosabb felismerés, amit ilyenkor tehetünk az az, hogy ismerni egy szerszámot, és tudni, hogy hogyan kell használni, nem ugyanaz. Utóbbi sokkal nehezebb. Tudni, hogy miként használhatunk egy nyilvánvalóan tökéletlen eszközt úgy, hogy annak minden jellegzetessége a végeredmény érdekében hasson, nem könnyű. Egyetlen eszköz megismerése is sok-sok gyakorlást, tudatosságot igényel. Ha rengeteg szerszámunk van, a feladat szinte lehetetlenné válik. Nem véletlen, hogy minden igazi nagy alkotónak megvan a saját kedvenc szerszáma, amit évek hosszú során át tapasztalt ki, és mára mesterien használja. sokan azért félnek a kis felszereléstől, hogy az majd rugalmatlanná, unalmassá teszi őket és teljesítményüket. Pedig ez pont fordítva hat! Ha megismerjük azt a keveset, amink van, rugalmasan alkalmazkodhatunk minden helyzethez, ha viszont folyamatosan a megfelelő szerszám kiválasztásán gondolkodunk a cél helyett, sosem leszünk sikeresek.

Ebben a szakaszban sok mindent el kell engednünk, hogy végül többé váljunk. Nem csak eszközöket, de berögzült szokásokat is. Nagyon fontos, hogy amit teszünk azt azért tegyük, mert attól jobb, szebb eredményt várunk, és ne azért, hogy tökéletesebbet. Ha fényképeink azért fakók és alacsony kontrasztúak, mert zsigeri szinten kerüljük a beégett területeket, sosem fogunk ragyogó képeket készíteni. El kell vetnünk, felül kell bírálnunk minden olyan szokásunkat, amik a műszaki tartalom tökéletesítésére irányulnak. Az igazán nagyszerű teljesítmény ritkán fejezhető ki számokkal, kár is miattuk aggódni. Az átfúrt alu csavarok, a tökéletesen zajszűrt képek, a titán karabinerek mind-mind arra valók, hogy eltereljék figyelmünket az igazán fontos dolgokról. Ez a szakasz többnyire fájdalmas, mert minduntalan szembesülnünk kell saját ostobaságunkkal, viszont nagyon izgalmas is, mivel rengeteg újdonságot tanulhatunk. A megtisztulás nem könnyű, de szükséges. Nem könnyű, mert ebben a szakaszban kezdünk igazán kreatívak lenni, kezdjük el használni a fejünket. Ilyenkor alakul ki egyéni stílusunk is, amely nem azért lesz olyan amilyen, mert "ezekkel a szerszámokkal csak így lehet", hanem azért, mert mi így csináljuk. Tudjuk, hogy milyenek az eszközeink, és ennek megfelelően, látásmódunkkal összhangban használjuk őket. A legkönnyebb az egész folyamatban az eszközpark radikális csökkentése. Visszakanyarodva a fényképezéshez... Több helyen is lehet olvasni, hogy hatásos önfejlesztő technika, ha egy pár hónapig csupán egyetlen objektívet használunk, lehetőleg fix fókuszhosszal. A gondolat elsőre rémítőnek tűnhet, de nem árt ha tudjuk, a történelem legjobb fotósainak ritkán volt 1-2 objektívnél több a táskájukban. Nem véletlenül. A megtisztulási szakasz végére levetkőztük minden rossz beidegződésünket, megszabadultunk minden felesleges eszköztől, és annak látjuk a teljesítményünket ami: saját munkánk gyümölcsének. Tudjuk, hogy ha jó, miattunk az, ha pedig gyenge, akkor is.

A negyedik szakasz: Alkotás

Hibátlanul átsuhanni egy szűk erdei ösvényen, jó ritmusban feltáncolni egy sziklafalon, letisztultan komponálni... ezek az igazán fontos dolgok. Az alkotás szakasza egyszerű, hiszen mostanra beláttuk, hogy munkánk eredménye egyenes arányban áll kreativitásunkkal, szorgalmunkkal, türelmünkkel, akaratunkkal. Velünk. Ez megnyugtató érzés, mivel mi tudunk változni. Tudunk, és kell is. Nem kellemetlen többé mások zseniális munkáit nézni. A lehetőséget keressük mindenben, a lehetőséget, hogy ezt mi is elérhetjük, ha kellően szorgalmasak és kitartóak vagyunk. A lehetőséget kell látnunk saját hibáinkban is, lehetőséget a fejlődésre, a tökéletesedésre. Az alkotás szakaszának sosincs vége, velünk együtt múlik el. Könnyen felismerhető arról a szenvedélyről, amivel az alkotó ember a munkáján dolgozik. Szerszámai a részévé váltak, gondolkodás nélkül használja őket, mint ahogyan az átlag ember gondolkodás nélkül vesz levegőt. Szerszámainak jellemzői nem gátolják, nem is segítik. Egyszerű tények ezek, amikkel az alkotó tisztában van miközben alkotásán dolgozik, és mindig úgy használja őket, hogy a végeredmény megfeleljen elvárásainak. Természetesen a saját elvárásainak, és nem a külvilágénak. Bármit is űzzünk mesteri szinten, a tűz, ami további fejlődésre, még jobb teljesítményre ösztönöz belülről fakad, abból a vágyból, hogy megfeleljünk egy magunk számára felállított képnek.

Hát ennyi. Lehetne ezt még ragozni, de szerintem felesleges, talán így is érthető. Nem hiszem, hogy ezen az úton csak egy irányba lehet mozogni, mint ahogyan azt sem, hogy mindenkinél így működik. Én ezt tapasztaltam a környezetemben, és ezt látom magamon is. Azért írtam le mindezt, hogy segítsek. Hogy segítsek észrevenni, hogy van kiút a spirálból, és hogy csak az első lépések lesznek nehezek. fantasztikus, felszabadító érzés tudni, hogy valaminek nem a végén vagyunk, ahonnan már nincs tovább, hanem csak az elején. Biztos jele annak, hogy rossz úton haladunk, ha zsákutcába kerültünk.

A helyes út ugyanis végtelen. Sok kitartást hozzá!

Ui.: A félreértések elkerülése végett, az alapgondolat, amiből ez az írás született igen egyszerű. Pár napja leszereltem a vaku adaptert a Sigma 150-es makrómról. Féltem, hogy majd sok lehetőséget elszalasztok így, merthát a fény az mindig kevés, a bogarak meg szaladgálnak, de nem így lett. A fotózás újra kaland és kihívás. Pár hónapos lejtmenet után újra élvezem. Ebből kb. belőhető, hová teszem magam a saját modellemben.