Panasonic LUMIX DMC-GF1

Miközben telnek az évek, és apránként egyre komolyabbá válik a Canon felszerelésem, kezdem észrevenni, hogy ez az egész valahogy mégsem fenékig tejfel. A fényképezőgépem és az objektívjeim, melyeket a lehetőségeim kiszélesítése okán vettem, egyre inkább csak visszafognak, gátolnak és frusztrálnak.

Visszafog és gátol, mivel nagy és nehéz. Egyszerűen nem kényelmes mindig magamnál hordani, pedig hányszor de hányszor futott át rajtam a gondolat, hogy de jó is lenne ezt vagy azt lekattintani! Persze fényképezőgép nélkül ez nehézkes... Ha pedig mégis erőt veszek magamon, és elviszem magammal, akkor a szokásos tevékenységeim helyett sokkal inkább a fényképezőgépemen jár az eszem. Hová tegyem, hogyan vigyázak rá, hogyan rögzítsem magamra úgy, hogy ne törjem össze, stb., stb. Szerintem ezt az érzést mindenki ismeri.

Frusztrál is, mivel a jelenlegi felszerelésem annyira tökéletes, amennyire csak manapság lehet. Egy ennyire kifinomult műszerrel pedig nem kattingatunk feleslegesen, nem igaz? Hát persze, hogy nem igaz, ezt az egyik felem tudja is, de másikat menthetetlenül megfertőzte az egész DSLR világot átjáró, műszaki tökéletesség iránti vágy.

Egyre gyakrabban veszem észre magamon, hogy nem élvezem, amikor fotózok. Valahogy nyűgnek érzem ezt az egészet. Fárasztónak, és egy cseppet sem szórakoztatónak. Pedig hát ez nekem csak egy hobbi, amit azért kellene művelnem, hogy jól érezzem magam tőle...

Rég tudom már, hogy az lenne a megoldás, ha valahogy visszacsempészném a könnyed játékosságot a fotózásba, ami mindaddig lehetetlen, amíg a gondolataim a technika és nem a kompozíció körül forognak. Kicsit paradox helyzet, de mégis úgy érzem, hogy ezt a fotótechnika irányú megközelítést pont egy újabb eszköz csatasorba állítása szüntetheti meg. Egy játékszeré, amin keresztül a fotózás újra játékká válhat. Ami tényleg nincs útban, amit nem kell komolyan venni.

Ezért vettem meg a GF1-et.

E kicsit hosszúra nyúlt bevezető után lássuk, hogy mi az, ami tetszik benne, és mi az, ami nem.

Ami tetszik

Tetszik a fépítése, a kicsi és könnyű, de kívülről mindenhol fémmel borítot váz. A méretei ellenére a kezelése viszonylag egyszerű, bár a hátsó (és egyetlen) görgőt túlságosan takarja alulról a hüvelykujj számára készített burkolat.

Tetszik a képminősége, beleértve mindent: a magasabb érzékenységen látható zajt, a dinamika tartományt, a pixel szintű élességet, mindent. A színek szépek, természetesek, a fénymérő viszont gyakran kicsit alálő, de ez könnyen orvosolható. Képminősége kilométerekkel megelőzi a hasonló méretű kompaktokkal elérhető eredményt, de persze elmarad napjaink felsőkategóriás DSLR gépeinek képminőségétől.

Tetszik a sebessége, ami egyaránt igaz az AF-ra és a készülék általános működésére is. Gyors és kezes. Van némi késés az exponálás és az expo gomb lenyomása között, de ez nem zavaró, és csak igazán gyors témáknál vehető észre. A zár viszont szinte alig rázza be a gépet, két hét tapasztalata alapján mondhatom, hogy nagyjából egy fényértéket nyerhetünk a reciprok elvvel szemben.

Nagyon hasznos a dedikált videó gomb, amely bármely üzemmódból, a beállítások megtartása mellett, változtatja át a fényképezőgépet videókamerává. Igen, csak 720P a felbontás, és a választható formátumok sem az igaziak, de azokra a videókra, amikre fényképezőgépet használunk, ez több mint elég.

Az AF nem csak gyors, de nagyon ügyes is. A rendszer jól kihasználja, hogy az objektív által vetített kép nincs egy tükörrel elzárva a gép okosabbik felétől, ami a szenzor mögöt lakik. Az inteligens arcfelismerés (pl.: megismeri a fiamat egy csoportképen, és rá állít élességet) és a valódi témakövetés a két kedvencem.

Ami nem tetszik

Nagyon nem tetszik, hogy a Panasonic m4/3 rendszerű gépei nem tartalmaznak pozíció szenzort, hanem az objektívek OIS rendszerétől kapják meg a függőleges irányt. Már ha van OIS az objektívben. Ha nincs, mint ahogy a 20/1.7-ben sincs, akkor minden képünk függőlegesen jelenik meg, utólag kell forgatni. Ez RAW képnél nem is probléma, de JPG-nél már igen, mivel pont pont azért használok JPG-et, hogy ne kelljen már a képpel később bajlódnom. 

Jópofa a beépített vaku, deríteni pont elég. Kár, hogy a vaku expozíció korrekció állítása nagyon el van dugva a menüben.

A zár viszonylag hangos. Persze össze sem lehet hasonlítani egy DSLR hangjával, annál azért jóval csendesebb. Viszont jóval hangosabb egy kompaktnál.

Az LCD bevonata nem az igazi. Erős napsütésben nehezen látható.

Hát ennyi. Minden másban remek.

Összefoglalva

A GF1 egy aprócska zsebgép, ami sokfelé elkisérhet úgy, hogy közben láthatatlan marad. Könnyű előkapni és kattintani, ha valami érdekeset látunk, hogy aztán pár másodperccel később újra eltűnjön a zsebünkben, markunkban, övtáskánkban.

Vannak persze korlátai, mint mindennek, de ezek igazán nem zavaróak, együtt lehet élni velük. Összességében pont azt kaptam, amire számítottam, egy vidám, de mégis komoly teljesítményre képes masinát, ami segít felszabadítani a kattingatós felemet.