Eltűnő rendszerek

Voltak és lesznek is “kihaló” rendszerek, ezerféle okból. Van úgy, hogy az új technika nem fér bele a régi szabta korlátokba (Canon FD -> Canon EOS) és ezért kell váltani, de volt már arra is példa, hogy a gyártó egyszerűen kivonul a piacról, vagy megszűnik (Contax).

Jelenleg az Olympus van épp a közepén egy ilyen folyamatnak. Elkezdte feladni a DSLR piacot (E-System), és teljes erővel a micro 4/3 rendszerre koncentrál. Hogy ezt miért teszi, vagy hogy jól teszi-e egyáltalán, az most mellékes. Mellékes, mivel a nagy kérdés nem ez, hanem az, hogy mihez kezdjen az a fotós, aki történetesen egy kihalófélben lévő rendszer elemeiből építkezett.

Az egyik vélemény szerint kár ezzel foglalkozni, mivel a meglévő felszerelésünkre semmilyen hatással nincs, hogy a gyártó inkább mással szeretne foglalkozni, zabot hegyezne inkább. Ha jó volt tegnap, jó lesz holnap is, az élet nem áll meg. A filmes korszakban ez egy teljesen helytálló vélemény volt. A jobb analóg gépek és objektívjeik minimális karbantartással akár egy egész életpályát kiszolgálhattak, és amíg film van, addig a rendszer működik, sőt, az egyre jobb emulzióknak hála, a kimeneti minősége még javul is az idő múlásával. Ha nincs szükség az új rendszerek valamelyik új funkciójára, akkor a fotós teljes nyugalommal használhatja megszokott szerszámait, pillanatig sem törődve azzal, hogy mi történik körülötte.

Sajnos a digitális világban ez már közel sem ennyire egyértelmű. Nem szabad naívan azt állítani, hogy ami jó volt tegnap, az jó lesz holnap is. Szó szerint értelmezve persze igen, de kicsit tágabb időintervallumot vizsgálva már nem. És nem azért mert elromlik. Hanem mert leelőzi a világ, mégpedig pillanatok alatt. A digitális képalkotás mint iparág irtózatos sebességgel fejlődik, rendre jelennek meg új és értékes funkciók, a képminőség pedig generációról generációra javul. Gyakran és nagyon sokat javul. Nő a felbontás és a bitmélység, javul a dinamika, csökken a zajszint, szépülnek a képek. Az egyre jobb szenzorok az egyre ügyesebb funkciókkal vegyítve olyan dolgokra teszik képessé a modern fényképezőgépeket, amikre pár generációval korábban még gondolni sem mertünk volna. Az újításoknak szinte mindenki igyekszik ellenállni, anyagi megfontolásból, de többnyire elbukunk, és megvesszük a legújabbat. Van aki generációnként, van aki egy-két lépcső kihagyásával, de a digitális fotózás világában MINDENKI cserélgeti a fényképezőgépét adott időközönként. Egyszerűen azért, mert ami tegnap jó volt, ma már nem az. Változnak az elvárásaink.

Az én (az épp aktuális Olympus ügyben tökéletesen pártatlan) véleményem, hogy amint egy rendszer fejlesztése megszűnik, abból azonnal “menekülni” kell, pusztán anyagi okokból. A gépvázak igen hamar elértéktelenednek még akkor is, ha a rendszer él és virul, ha viszont kihal, akkor sajnos az egyébként igen értéktartó objektívek is hamar elvesztik értéküket. Hiába az optikai tökéletesség, ha egyszerűen nincs alá olyan modern váz, amivel a kor elvárásainak megfelelő minőségű képeket készíthetnénk. Persze, ma még van, de holnap, amikor már más lesz az elvárt szint, nem lesz. Az árak gyorsan esnek, talán még gyorsabban is, mint ahogy azt a többi rendszer fejlődése indokolná. Ez tisztán látszik jelen esetben is, elég csak a viszonylag kurrens 12-60 új és használt piaci értékének arányát összevetni mondjuk a Canon EF 24-105/4L esetében mérhető aránnyal. És ez ennél már csak rosszabb lesz…

A helyzet tehát az, hogy aki azonnal vált, az ugyan bukik valamennyit, aki viszont marad, az sokat. Minél tovább marad, annál többet. Senki ne képzelje, hogy az optikailag zseniális 14-35/2 bárki számára is igazán értékes lesz pár év múlva. Egyszerűen azért nem, mivel addigra mindenki 30 megapixeles APS-C szenzoros vázakat használ majd, elektronikus zárral, 40 képkockát durrantva el egyetlen másodperc alatt, miközben tuti-ami-fix alapon az egészet rögzíti DoubleHD RAW videón.