Archiválás

Bár (számomra) minden értelemben előnyösebb a digitális fotótechnika az analóggal szemben, vannak dolgok, amiket jobban szerettem tíz éve. Az egyik ilyen az archiválás. Régebben ez nálam annyiból állt, hogy azt a pár diámat ami jobban sikerült bekereteztem, és a tematikus tároló rekeszeimbe tettem (család, utazás, természet). Kész. A többit kidobtam. Az így “lementett” képeimért pedig nem nagyon kellett aggódnom. Persze ez nem volt százszázalékos megoldás, ha mondjuk leég a ház ahol akkoriba laktunk, akkor buktam volna mindent, és az időnként magas páratartalom sem kedvezett nekik, de összességében véve jól működő és biztonságos folyamat volt. Nagyapám kb. 30 éves diái mind a mai napig tökéletes állapotban vannak.

Ma már egy kicsit más a helyzet, az elektronikus tárolás némiképp bizonytalanabb mint az analóg módszer, különösen ha a minden másra is használt számítógépünk merevlemezén tároljuk a teljes gyűjteményünket. A merevlemez (ma még) egy nagy pontosságú, alapvetően mechanikus szerkezet, ami iszonyú sebességgel forog, hosszú-hosszú munkaórákon keresztül. Törvényszerű, hogy előbb-utóbb valami megadja magát benne.

Épp ezért szokás a képeinket, és minden más értékes digitális tartalmat, külső helyen tárolni, olyan eszközökön, amik csak ritkán és keveset működnek. Külső meghajtók, optikai lemezek, RAID állomások, no és az egyre divatosabb felhő. Melyik a jobb? Melyik az időtállóbb, a biztonságosabb? Fogalmam sincs. Elmondom, hogy én hogy csinálom, bár a kérdés, amivel foglalkozni szeretnék ebben a posztban az nem az archiválás mikéntje, hanem a miértje.

Én így

A digitális archiválásom sem sokkal összetettebb mint az analóg volt. Minden hónapban készítek a gépemre egy alkönyvtárat [év]-[hónap] névvel, tehát most épp a 2012-06 alkönyvtárat használom. Ezekbe kerül mindegyik gépemnek egy-egy könyvtár (GH2, X100, stb.) és egy TIFF nevű könyvtár. A gépnevűekbe töltöm a RAW képeket, amik konvertálás után egy ideiglenes (TEMPORARY) alkönyvtárba kerülnek mint félkész termékek, majd a végleges feldolgozás után, .tiff formátumban, 16 bites színmélységgel, átmennek a TIFF alkönyvtárba. A feldolgozás végén készül belőlük egy teljes felbontású .jpg kép is, amit feltöltök a Flickr-re. Ez nem igazán része a tényleges archiválásnak, de megkönnyíti az együttműködésemet a Getty Images ügynökséggel, mivel így nem kell utólag vacakolni a teljes felbontású kép előásásával és előállításával, feltöltésével, hiszen használhatják a már korábban feltöltött fájlokat.

Csak a jó képeket dolgozom fel, a rosszakat nem. Nem tartom meg az összes képemet RAW formátumban sem, bár kicsit talán többet, mint amennyit feldolgozok. Az igazán jó képeim “szomszédjait” is meg szoktam hagyni, jól jöhet még jogvita esetén, bár kb. nulla százalék az esélyem egy ilyen ügyre.

Ha vége a hónapnak, akkor az egész havi adagot, a megmaradt nyers és feldolgozott képeket, átmásolom egy külső meghajtóra, amit csak ilyenkor kapcsolok be. Jelenleg egy 640GB-os példányt használok, ami hamarosan megtelik. Így majd előbb-utóbb kell vennem egy újat, ami kb. 2TB-os lesz. Erre felmásolom a jelenlegi 640GB-ot, és folytatom tovább a fenti havi ciklust. A régi meghajtót becsomagolom, és elteszem. Aztán majd ha az új megtelik, akkor azt is.

Ez így persze nem egy golyóálló megoldás, ezernyi hibalehetőség akadhat, amire nem ad tökéletes megoldást (arról nem is beszélve, hogy attól, hogy a fájlokat megőrzöm még nem biztos, hogy lesz is mivel megnyitnom őket mondjuk húsz év múlva), de nekem ez így már elég jó. Ugyanis…

Archiválni butaság

Semmi sem tart örökké. Mi sem, a munkánk sem, a képeink sem, a gyerekeink sem, és egyszer majd a Nap vörös óriásként elnyeli a Földet. Elfecsérelt idő arra törekedni, hogy valahogy időkapszulát formáljunk a képeink köré, és biztosítsuk azok túlélését, mivel azok pont olyan mulandóak, mint mi magunk. De még ha sikerülne is valahogy időállóvá tenni a munkánk gyümölcsét, mi haszna volna? Ki lenne rájuk kíváncsi a nem túl távoli jövőben? Nem hiszem, hogy az ükunokáim, akik még csak soha nem is láttak engem, arra lennének kíváncsiak, hogy az üknagypapi milyen harmonikusan foglalt képbe egy árnyékokkal szabdalt lépcsősort, vagy látta meg a Halászbástya felett a Holdat.

Panasonic LUMIX DMC-GH2 + Olympus M.Zuiko Digital 45/1.8

Mondják, hogy mindenki magából indul ki. Én biztosan. Nézem Nagypapám képeit, és a többségük semmit sem mond nekem. Képek az útjairól (azon kevesek egyike volt, akik sokat utazhattak nyugatra), képek városokról, amiknek a nevét sem tudom, és emberekről, akiket nem ismerek, családi, baráti összejövetelek képei, ismeretlen arcokkal. Egy idegen világ. Persze van pár, amit szeretek. Szeretem azt a pár képet, amin a nagyszüleim vannak, vagy épp mi a húgommal és a szüleinkkel. Valami béna sátor előtt, Szántódon. Van mondjuk tíz-húsz ilyen, pedig Nagyapám jól fényképezett. A többi számomra teljesen közömbös, nem lennék szegényebb, ha elvesznének.

Úgy gondolom, az én képeimmel is ez lesz majd. Az utódaim talán érdekesnek tartják majd azt a párat, amelyeken olyan valakik szerepelnek, akiket ők is ismertek, vagy legalább hallottak róluk. A többi legfeljebb egy pillantásukra lesz majd érdemes. Aztán majd felnő az a generáció, melynek tagjai már nem ismertek engem (könnyen lehet, hogy már az unokám sem fog látni), és a féltve őrzött ”időkapszulám” csupán a múlt valami zavaros lenyomatává válik a szemükben, amihez már semmilyen szinten nem kapcsolják magukat. Ha pedig nem történészek, vagy megszállott családfa kutatók, esetleg szintén amatőr fényképészek lesznek, akkor eljön majd az nap, amikor az összes képem kikerül a lomtalanításkor szanált dolgok kupacára, valahová egy törött karbonvázas háromkerekű bringa, és a tönkrement robotkutya mellé.

Igyekszem megtartani a képeimet, de nem tudom minek, hiszen már én sem nézem őket. Néha bele-bele nézek a gyermekeiről készült képeimbe, esetleg pár úti fotómba, de ennyi. Engem sem érdekel, hogy milyennek láttam egy lépcsősort pár éve. Mást sem fog.

Ez nem baj!

Nem bizony, mivel (számomra) a fotó nem a fotózás igazi célja. Valójában azért fotózok, hogy jobb fotós legyek, és jobb képeket készíthessek. Amik persze szintén nem számítanak majd valami sokat, de ebben nincs semmi ellentmondás. Ez egy folyamat, aminek nem célja, legfeljebb egyfajta szubjektív mérföldköve (méterkavicsa, inkább) a pár sikerültebb képem. Azért csinálom, hogy jobb legyek, és azért mert élvezem csinálni, de ez még nem ok arra, hogy a “csinálmányokat” el is tegyem. Hogy aggódjak miattuk.

Canon EOS 5D mark II + Sigma EX DG 150/2.8 HSM macro

Remélem, hogy a családi képeim, és még inkább a pár perces, havi videóim, “megélik” majd az öregkoromat, esetleg a gyerekeim öregkorát, de hogy a többivel mi lesz, az egy cseppet sem érdekel. Nem lenne nélkülük kevesebb a világ, sőt, én magam sem.