Apróságok fotózása

Az alábbi nem kevés sorban megpróbálnám összefoglalni, hogy miért, mivel és hogyan érdemes makró jellegű fényképeket készíteni. Ennek az anyagnak az összeállítása az eddigi legnagyobb vállalkozásom, remélem, hogy ez nem csak a hosszában, de a tartalmában is megmutatkozik. Igyekszem csak olyan dolgokról nyilatkozni, amelyekről saját tapasztalatom van, de ennek ellenére, vagy talán pont ezért meglehetősen szubjektív leszek. Különösen igaz ez a nem technikai információkat tartalmazó részekről.

Szemtől szemben (Házi zugpók)

Mi a jó benne?

Személy szerint az egyik legfontosabb kérdésnek a miért-et tartom. Miért érdemes, miért szép és jó makró témákat fotózni? Miért problémás, miért nehézkes?

Az első nagyobb részben összeírom azt az 5 pontot, ami miatt én kedvelem ezt a területet, és azt az 5 nehézséget, amivel sajnos mindenkinek szembe kell néznie, aki makró fotózásra adja a fejét. 

1.: Egy másik világ

Több módja is van annak, hogy erős képeket készítsünk. Az egyik legegyszerűbb megoldás az, ha újszerű, szokatlan, megdöbbentő, vagy akár ijesztő témákat választunk. Az ilyen felvételek szinte mindig érzelmeket, érzéseket keltenek a szemlélőben, és legtöbbször érdekesebbnek is találtatnak, mint a megszokott témákat bemutató felvételek. A makró remek terepe az ilyen képeknek. Kellően közelről, kellő hozzáértéssel szemlélve, az apró élőlények (legyenek akár növények akár állatok) mindig idegenül hatnak. Rengeteg olyan apró, finom részlet van rajtuk, amit szabad szemmel ritkán veszünk észre. Vajon hányan látták már egy erdei vöröshangya feje tetején ülő három apró pontszemet? Az apró állatok, és különösen rovarok, nemcsak megjelenésükben szokatlanok, hanem életmódjukban is. Szokatlan az egyedfejlődésük, szokatlan a nászuk, és szokatlan (néha hátborzongatóan félelmetes) a táplálkozásuk. Ugyan, melyik nagyvad emészti meg áldozatát MIELŐTT megenné?

Nem csoda tehát, hogy sok kezdő fotós fordul makró témák felé. Erős képeket szeretnének, és nagyon jól látják, hogy erre ez a terület nagyon is alkalmas.

2.: Mindenhol van

A minket körülvevő természetes környezet hihetetlen sebességgel pusztul. Túl azon, hogy ez a folyamat mindannyiunk létét veszélyezteti hosszú távon, a természetfotósok lehetőségeit is erősen beszűkíti. Magyarországon sem túl rózsás a helyzet. Évről évre nehezebb olyan helyeket találni, ahol az érintetlen természetet fotózhatnánk. Alig pár olyan pontja van kis hazánknak, ahonnan igazi, nagy látószögű tájképek készíthetők. Olyanok, amelyeken nincs egy sor magasfeszültségű oszlop, egy műút, egy kereszt a hegytetőn (miért kell minden hegycsúcsra keresztet vagy antennát telepíteni, és Ausztriában miért nem?), vagy bármi más, ember alkotta csúfság. A magyar természetfotósnak sanyarú a sorsa. Alig pár témája maradt: a nagyvadak, madarak, no és a makró.

Sajnálatos, hogy a nálunk őshonos emlősök és madarak egyre kevesebb helyen figyelhetők meg természetes környezetükben. A Feneketlen-tóból kólás flakonokon át kikapaszkodó mocsári teknőst bemutató fotó semmiképp sem természetfotó. Makró témák viszont mindenhol vannak. A legtöbb szántás szélén nyílnak még vadvirágok, és élnek körülöttük rovarok, kisebb rágcsálók. Ha ilyen témákra vadászunk, nem kell sokat és messzire utaznunk. Makró témák mindenhol vannak: falusi legelőkőn éppúgy, mint egy budapesti paneltömböt szegélyező pár négyzetméteres fűsávban. És ez bizony előny, hihetetlenül nagy előny, hiszen a mai rohanó világunkban igen keveseknek adatik meg, hogy lessátrakban töltsenek el hosszú napokat, távol családjuktól, munkájuktól. Az én képem 85%-a munkanapokon készült, hiszen csak ezeken a napokon van lélegzetvételnyi időm. Ilyen időbeosztással biztosan képtelen lennék eredményesen fotózni nagyobb, nehezebb megközelíthető állatokat. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül.

Persze az igazán érdekes fajokért itt is utazni kell, de ritkán sokat, és szinte sohasem napokra (ha kellően felkészültünk). Érdekes, hogy sok, magát makró témák iránt érdeklődőnek tartó fotós, képes súlyos százezreket elkölteni felszerelésére, de képtelen ennek az összegnek a töredékét arra fordítani, hogy ott is legyen, ahol használni tudja. Vajon mikor lesznek jobb képeink? Ha tökéletlen felszerelésünkkel az erdőt járjuk, vagy ha a szinte tökéletessel az ablakunkban szenvedő muskátli az egyetlen témánk.

Akár így, akár úgy, de az kétségtelen, hogy könnyű izgalmas témát találni makró optikánk, mint szupertelénk, vagy akár nagy látószögű optikánk elé, feltéve, hogy az elkészült képpel az érintetlen természetet szeretnénk bemutatni.

3.: A rovarok buták

Igen. Azok. Míg nagy vízimadarainkat napokig kell szoktatni egy újonnan felállított lessátor látványához, hiszen az első szokatlan mozdulatra kirepülnek a „hatósugarunkból“, addig a rovarok sokkal egyszerűbben működnek. Szinte kizárólag a mozgásra reagálnak (igaz, arra némelyik nagyon gyorsan és érzékenyen), így bár az összes nektárt gyűjtögető rovar elszelel, amint egy nagyobb vadvirág telep mellé fekszem, de ha kellően mozdulatlan vagyok, akkor egyes fajoknak még tíz perc sem kell, és újra ott röpdösnek virágról virágra. Sok esetben alig húsz centiméterre az objektívem frontlencséjétől. Érdekes, hogy bizonyos fajok (főleg a legyek) teljesen érzéketlenek a vakuk villanására. Első mozdulatomra elreppennek, de akár egy tucat alkalommal is szembevakuzhatom őket anélkül, hogy megmozdulnának.

4.: A virágok szépek

Bár nem hiszek a „szép modell jó fotó“ összefüggésben, de az talán igaz, hogy a legtöbb vadvirág tetszik az embereknek, így többnyire az őket bemutató fotók is. Nincs szükség igazán agyafúrt kompozícióra ahhoz, hogy egy szép dolgot szépnek láttassunk. A legtöbb apró növényke elképesztően összetett szerkezet, így hosszú percekig lehet nézegeti a róluk készült képeket, és még mindig találunk rajta valami újat, érdekeset. Egyes fajok virágai annyira összetettek (például a kosboroké és nőszirmoké), hogy egészen absztrakt képek készítését teszik lehetővé. Ha a kis mélységélességet ügyesen ötvözzük egy szokatlan nézőponttal, akkor zavarbaejtően újszerű, izgalmas képeket alkothatunk.

5.: Olcsó

Ez így elsőre elég megdöbbentően hathat, de ha képeinken állatok természetes viselkedését szeretnénk ábrázolni, akkor bizony még mindig a makró a legolcsóbb megoldás. Míg egy imádkozósáskáról tökéletes (publikálható) képeket készíthetünk egy 100.000,- Ft-os makró objektívvel, addig egy mókushoz, szajkóhoz, szarvashoz az előbbi összeg háromszorosára, de még inkább tízszeresére van szükségünk, ha ugyanazt a minőséget szeretnénk elérni. Ha igazán megszállottak vagyunk, akkor a Canon rendszerében megvásárolható legizgalmasabb makró objektív (MP-E 65/2.8) és a használatához okvetlenül szükséges ikervaku (MT-24EX) együtt is kijön 450.000,- Ft-ból. Ha olyan minőségű és erejű képeket szeretnénk készíteni nagyobb állatokról, mint amikre ez a páros képes, akkor bizony legalább 500mm-nyi fókuszhosszra lesz szükség, ha pedig a minőségből sem akarunk engedni, akkor ezt csakis fix teleobjektívvel tehetjük. Annak ára meg, nos igen, erősen hét számjegyű. Akárhonnan is nézzük, ha jó minőségű állatfotókat szeretnénk, olyanokat, amiken a kép nagyját az adott állat tölti ki, akkor a makró a legolcsóbb terület.

Estefelé (Tátogató kökörcsin) 

Miért nehéz?

Hát, az előző öt pont így egymás alatt könnyen azt az érzetet keltheti, hogy a makrófotózás a világ legegyszerűbb tevékenysége. Érdekes alanyok, amiket szinte bárhol fellelhetünk, és amiket viszonylag olcsón beszerezhető kellékekkel fotózhatunk. Szép a világ! Vagy mégsem? A következő öt pont a makrófotózásnál adódó problémákat mutatja be, amelyek leküzdése néha szinte lehetetlen. Végigolvasva őket talán érthető lesz, hogy miért vélem úgy, a makrófotózás néha a már kivitelezhetetlen szintet súrolja. 

1.: Nincs fény

Az első és legnagyobb probléma, ami a makrófotós minden szenvedéseinek öreganyja, az az a kikerülhetetlen optikai tény, hogy a makró objektívek „sötétek“. Bár névleges fényerejük általában f/2.0 és f/3.5 között változik, nem árt tudni, hogy ezt a fénymennyiséget csak végtelen távolba fókuszálva tudják beereszteni (már ha lehet őket a végtelenbe fókuszálni). 1:1 leképzési arány mellett (hogy ez mi, arról majd később) egy f/2.8 névleges fényerejű objektív valós fényereje f/5.6 környékére csökken. Ez azt jelenti, hogy a záridő teljes nyílásnál éppen négyszer olyan hosszú, mintha a fókuszt a végtelenre állítjuk. A helyzetet még tovább rontja az a tény, hogy többnyire elég alaposan le kell rekeszelnünk az objektívet, hogy legalább valami minimális mélységélességünk legyen. A két dolog együtt annyira megnövelheti a záridőt, hogy bizony nem ritka az, hogy egy lenyugvó naptól szépen megvilágított témára másodperc közeli záridőt kell használnunk.

A problémára három (tökéletlen) megoldás is van. Beállíthatunk magasabb érzékenységet, de az zajossá teszi képet, ami bár sok esetben egyáltalán nem probléma, makrónál nagyon zavaró, hiszen ezeket a képeket pont a finom, tűéles részletekért szeretjük. Nem szerencsés, ha zajjal fedjük be, vagy zajszűréssel lágyítjuk a képet.

Másik megoldás az állvány. Használhatunk alacsony érzékenységet és hosszú záridőt. Kivéve, ha a téma mozog, márpedig 1:1 leképzés környékén minden és állandóan mozog.

Harmadik lehetőségünk a vaku. Rengeteg előnye mellett (majd később bővebben) két nagy hátránya is van. Egyrészt nagyon drága. Másrészt a képek bizonyos részeit szinte mindig vakítóan fehérre égeti, a háttér pedig (ha a téma mögött kellő távolságon belül nincs semmi) gyakran lesz részlet nélküli fekete. Az vakus képeknek tagadhatatlanul vakus ízük van. Némelyik képnek jobban, másoknak kevésbé, de hatás a legügyesebb vakuhasználat mellett is természetellenes.

2.: Szél

A makrófotós legnagyobb ellensége a szél. Hacsak nem szándékosan elkent képet szeretnénk, akkor a szél mindig probléma. Mivel olyan szinte sosincs, hogy a levegő mozdulatlan, ezért a természetben minden mindig mozog. Ez nagyon megnehezíti az éles képek készítését, mivel egyrészt nehéz fókuszálni, másrészt a képek zöme még stabil állványt használva is életlen lesz a téma bemozdulása miatt. Persze ide is van megoldás, ami szintén nem tökéletes: a sorozatfelvétel. Mivel a szél, és az általa keltett mozgások teljesen véletlenszerűek, így ha kellően sok képet készítünk egy-egy témáról, akkor kis szerencsével lesz köztük egy-két éles is. Ez a technika tökéletes növény, vagy nyugalomban várakozó rovar esetében, de sajnos nem működik „akciófotóknál“. Ott ritkán tudjuk megismételni ugyanazt a felvételt a témáról, hiszen az közben már rég valami teljesen mást csinál. Jó reflexekkel kihasználhatjuk a széllökések közti rövidke szüneteket.

3.: Állvány

Az állvány a legfontosabb tartozéka fényképezőgépünknek (nem csak makró témákhoz). Eredményes fotózás szinte elképzelhetetlen nélküle. Az állvánnyal csak két gond van. Mindig cipelni kell, és nagyon nehéz igazán jót találni. Makróhoz a legfontosabb a precíz gömbfej. Mivel az ilyen témákhoz megengedhetetlen, hogy a gömbfej akadozva mozogjon, vagy lehúzás közben elmozduljon, így sajnos csak a legkomolyabb darabok jöhetnek igazán számításba. Persze az sem árt, ha az állványunk lábait vízszintesig, vagy akár azon is túl tudjuk terpeszteni, hogy a legalacsonyabban lévő témákat is jó szögből tudjuk fotózni.

Az állványt jól kiválthatja egy ügyes babzsák, amennyiben csak a talajszinten szeretnénk fotózni.

4.: A tökéletes sem elég jó

Kevés olyan területe van a fotózásnak, ahol az élességnek olyan nagy jelentősége volna (néhány területen kimondottan káros), mint a makrófotózásnál. Ahogyan azt már írtam, az ilyen jellegű képeket pont az teszi érdekessé, hogy olyan részleteket, olyan apró finomságokat vehetünk észre, amiket szabad szemmel sosem láthattunk még. Szinte lényegét veszti az egész, ha képen ugyan az a részlettelen színes kis paca látszik csak, mint amit szabad szemmel is láthatunk, ha lenézünk a lábunknál zajló történésekre. Sajnos ez azt jelenti, hogy bizony nagyon szigorúan kell a felszerelésünket összeválogatni, törekedve a minél jobb optikai minőségre. Jó hír, hogy míg általánosabb célú objektíveknél az optikai tökéletességnek igen magas ára van (forintban és súlyban), addig a makró objektívek túlnyomó többsége szinte tökéletes, leképzési hibáktól mentes, és általában a felépítésük is jó. Rosszabb minőség elsősorban az igazán olcsó megoldásoknál adódhat (alapzoomok közgyűrűvel, dioptriás előtétlencsével, kétszerezővel, stb.). Lesz még szó a leképzési arány növeléséhez használható eszközökről, de azt már most leszögezhetjük, hogy a makróobjektíveknél jobb megoldás nincs, legfeljebb olcsóbb.

5.: Túltelített színek

Minden egyes elkészült kép, készüljön bármilyen témáról bármilyen technikával, végsősoron a színekről és a formákról szól. Ezért a színeknek, hacsak nem fekete-fehér munkáról van szó, roppant nagy jelentősége van. Általános fotózásnál a leggyakoribb (bár könnyen orvosolható) színekhez kötődő probléma az alulszaturáltság, azaz a színek fakósága. Makrónál, különösen ha vakut is használunk hozzá, ennek pont az ellenkezője a helyzet. A virágok, rovarok általában igen erősen színezettek, és nagyon kontrasztosak. Ezt az eredményezi, hogy digitális technikával készülő képeinken nagyon könnyen „beéghet“ az egyik színcsatorna (az RGB értékek valamelyik egy nagyobb területen folyamatosan 255), ami időnként természetellenes színeket eredményezhet. Ha ez csak a kép nem túl lényeges részén, kisebb területekben fordul elő, az ritkán okoz problémát. Ha viszont a témánk ilyen, az sajnos gond. Nem tudom, hogy szükséges e leírni, de a hisztogram használata makró képeknél (csakúgy mint minden más esetben) elengedhetetlen.

Mivel a makró témáknál lévő színek elég gyakran majdnem tiszta alapszínek, ráadásul erősen szaturáltak (és többnyire jól megvilágítottak), ezért a színhelyesség kedvéért esetenként igen erősen (akár 1 fényértékkel is) alul kell exponálnunk a képet.

Sok esetben ennek elmulasztása okozza a képek furcsa, természetellenes színárnyalatait.

+1.: Koszos szenzor

A digitális tükörreflexes fényképezőgépek szenzorai, még a legfurmányosabb megoldások ellenére is, porosodnak. Ez általában nem gond, de mint oly sok egyéb esetben, ami általában igaz, az a makrónál pont nem. Így van ez most is: a por nagy gond, két okból is. Mivel legtöbbször igen szűk rekeszeket használunk, így szinte minden apró porszem meglátszik a kész fotón (a rekesz nyitásával a porszemek “lenyomatai” elmosódnak, eltűnnek). Másrészt a legtöbb makró képen sok az élettelen, szinte egyszínű, homogén háttér, ahol a szenzor porszemei nagyon zavaró foltokat okoznak.

A szenzoron lévő porszemek okozta foltok a digitális fotózás velejárói. Ha valaki ezt nem képes elfogadni, minden egyes képét alaposan retusálni a porpöttyöktől, szenzorát gyakran és szakszerűen tisztítani, akkor azt nagyon fogja frusztrálni ez a terület.

Hát, ez a szomorú valóság. Szabadban, természetes környezetükben fotózni a természet legapróbb teremtményeit igazi kínszenvedés, folyamatos kötéltánc a megoldható és a lehetetlen között. Hogy megéri-e szenvedni vele azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Ha a válasz igen, akkor ideje számbavenni, milyen eszközökre is van szükségünk, hogy lencsevégre kaphassunk pár izgalmasabb apróságot.

Nász (Gyilkos poloska)

Felszerelés 

Fényképezőgép: Bár kompakt fényképezőgéppel és megfelelő minőségű makró előtét lencsével is egészen meggyőző képeket lehet készíteni, de mivel nekem ilyen eszközökkel kapcsolatban nincs tapasztalatom, így meg sem próbálok róluk nyilatkozni. Azt az egy dolgot emelném ki csupán, hogy a legtöbb jelenlegi kompakt digitális fényképezőgép még alacsony ISO érzékenységen is használ némi zajszűrést. Ez elég gyakran eltűnteti az egészen finom részleteket, miközben az erős kontúrokat továbberősíti. Emiatt a legtöbb kompakttal készült képnek enyhén rajzfilmszerű hatása van, ami makrónál nem túl szerencsés.

Amiről ebben az írásban igazán szó lesz (van), azok a tükörreflexes digitális gépek. Nem írok se márkát se típust, csupán két paramétert emelnék ki, amire jó odafigyelni, ha elsősorban makróra szeretnénk majd használni. Az első és legfontosabb a kereső. Mivel ezeknél a témáknál jellemzően kézi fókuszálást használunk, így a nagy, világos kereső roppant fontos. Hacsak lehet, válasszunk olyan gépet, amiben valódi pentaprizmás kereső van, az olcsóbb verziókban lévő (kisebb képet adó, sötétebb) pentatükör helyett. A LiveView funkciós DSLR gépek jó ötletnek tűnnek, én csak egyet próbáltam, annak a képfrissítése sajnos elég lassú volt, így akció fotókhoz nem igazán használható.

A másik fontos paraméter a szenzor mérete. Ahogyan azt már jól tudjuk, a szenzor méretével arányosan nő a mélységélesség, de csökken az érezhető lágyulás miatt használható legszűkebb rekesz. Mivel bár a kisebb szenzorok nagyobb mélységélességet adnak azonos rekesznél, de nem lehet őket annyira lerekeszelni, mint teljes méretű szenzorral szerelt társaikat, így a szenzor mérete mélységélesség szempontjából szinte lényegtelen (a nagyobb szenzoroknál, azonos mélységélességhez, hosszabb záridők kellenek, de cserébe zajmentesebbek magasabb érzékenységen, ami nagyjából kompenzálja ezt a különbséget, illetve vaku használatakor, vagy mozdulatlan témánál pedig teljesen mellékes). A szenzor mérete más szempontból fontos, ez pedig a lefényképezhető legkisebb felület nagysága. 1:1 leképzési aránnyal rendelkező makró objektívvel kisebb területet fotózhatunk APS-C szenzoros géppel, mint teljes képkockással. Ha pont azonos képkivágást szeretnénk teljes képkockással, mint amilyet APS-C szenzorossal készítettünk, akkor oda bizony 1,6:1 leképzési arányú objektív kellene. Ha a képkivágás megfelelő teljes képkockás géppel is, akkor közel azonos kompozícióhoz nagyobb tárgytávolság szükséges az APS-C szenzoros gépnél. Ezek fontos különbségek, és van ahol előny, van ahol hátrány. Rovaroknál, egyéb apró állatoknál szerencsésebb minél távolabb lennünk, hiszen ezek többnyire nagyon félénkek. Növényeknél viszont néha megoldhatatlan a nagyobb tárgytávolság, hiszen, talajszinten fotózva őket, túl sok zavaró elem kerülhet a gép és a téma közé.

Utolsó utáni szempont DSLR gépeknél a cserélhető mattüveg. A kézi fókuszálást jelentősen megkönnyíti, pontosabb teszi, ha prizmás mattüvegünk van.

Mindezek alapján, bár azt mondtam nem beszélek márkákól, számomra a Canon 5D az ideális DSLR gépváz makró fotózáshoz, a jelenlegi kínálatból. Remélem, ezt majd olvassa a Mikulás. 

A gép kérdést túl is tárgyaltuk. Mielőtt megnéznénk, hogy mi mindent szerelhetünk fel rá, tisztáznunk kell két fontos paramétert.  

Közelpont: Az a legrövidebb tárgytávolság, ahonnan még éles képet tud leképezni az objektívünk. Ami ennél a távolságnál közelebb van, azt képtelenség (más segédeszköz segítsége nélkül) élesre állítani. Fontos, hogy a tárgytávolságot (így a közelpontot is) mindig a szenzor (film) síkjától mérjük, magyarán az objektív frontlencséje sokkal közelebb lesz a témához. Ez a sík jelölve van az összes általam ismert DSLR gépen, a prizmaház bal oldalán, egy áthúzott körrel. A kört áthúzó vonalka adja a film síkját (ezt panoráma képek készítéséhez sem árt észben tartani). 

Leképzési arány: A leképzési arány  megadja, hogy a szenzor (film) méretének hányszorosa képezhető le az adott objektívvel a szenzorra (képkockára), hogy az teljesen kitölti a képet. Az 1:1 leképzési arány tehát azt jelenti, hogy egy ilyen objektívvel pont akkora területet fotózhatunk le (a közelpontjára fókuszálva), mint maga a szenzor (film). Ha az objektív “csak” 1:2 leképzési arányt tud, akkor ez a terület megnégyszereződik (a téglalap oldalai duplázódnak). Értelem szerűen, ha az objektívünk akár 2:1 leképzésre is képes, azaz nagyít, akkor a teljes képet kitöltő terület mindkét dimenzója csak fele a szenzor (film kocka) méretének. 

A következőkben azok az optikai elemek következnek, amelyek segítségével megnövelhetjük a leképzési arányt, így egészen apró témákról is készíthetünk fényképet.

Közgyűrű: Kétségtelenül ez a legegyszerűbb eszköz, nem más, mint egy megfelelő bajonettekkel ellátott cső, amit a gépváz és az objektív közé lehet csatlakoztatni. Ha az adott rendszerben erre szükség van, akkor a közgyűrű átviszi az elektromos jeleket az objektív és a gépváz között, így az objektív minden funkciója vezérelhető marad. Egy adott objektív leképzési aránya 1-el nő, ha a fókuszhosszával azonos hosszúságú közgyűrűre szereljük. Ha például egy 1:1 leképzési arányú, 50mm-es makró objektív mögő 50mm közgyűrűt rakunk, akkor annak maximális leképzése 2:1-re változik. Közgyűrűk használatakor természetesen nem változik a fókuszhossz, csupán a közelpont kerül még közelebb, így növelve a maximális leképzési arányt. 

Kihuzat: A kihuzat tulajdonképpen egy bizonyos határok között fokozatmentesen állítható közgyűrű. Általában egy fogazott sinen mozgatható anya bajonettből, és egy a sin végére fixen felerősített apa bajonettből áll, amiket harmonikaszerűen összenyomható bőr vagy műanyag anyag köt össze. Maximális hosszúk általában kicsivel 20 cm alatt van, így egy 50mm-es alapobjektívvel igen tekintélyes nagyítást érhetünk el, bár a tárgytávolság ilyenkor szinte nullára csökken. 

Dioptriás előtét lencse: Az objektív szűrőfoglalatába csavarva megnöveli annak leképzési arányát oly módon, hogy felnagyítja az objektívre eső képet. Természetesen a fókuszhossz itt sem változik, de a közelpont szintén csökken. Az egészen olcsó kiviteleket nem igazán ajánlanám, mivel erősen rontják a képminőséget. A több elemből összeállított, bevonatlot előtétek minőségéről egészen jókat lehet olvasni, bár ezeknek természetesen az ára is magasabb, mint egyszerűbb társaiké. 

“Macro” jelzésű objektív: Manapság szinte minden általános célú objektív nevének végére odabiggyesztik: macro. Ez a felirat azonban ne tévesszen meg senkit! Az ilyen objektívek leképzési aránya ritkán éri el az 1:2-t, tehát inkább csak közelképek, semmint igazi makró felvételek készítésére alkalmasak. További hibájuk, hogy optikai felépítésük tervezésekor nem erre a tárgytávolságra optimalizálják őket, így hiába lehet velük viszonylag kis tárgytávolságra is fókuszálni, ilyenkor már nem túl élesek. 

Telekonverterek: Bármely objektív leképzési aránya megnövelhető telekonverter használatával, mivel ezen eszközök a közelpont változatlanul hagyása mellett csökkentik a látószöget (növelik a fókuszhosszt). A telekonverter fókuszhossz multiplikátorával (jellemzően 1,4 vagy 2) szorzódik fel a leképzési arány, és osztódik le a fényerő. Így egy 1:1 leképzésre képes 100/2.8-as objektívból kétszerező telekonverter használatával egy olyan 200/5.6-os objektívet kapunk, aminek maximális leképzése 2:1. A telekonverterek sajnos rontanak kicsit az előttük lévő objektív minőségén, ezért igényes makró feladatokhoz csak szinte hibátlan objektívvel ajánlott a használatuk. 

Valódi makró objektívek: Ezek azok az objektívek, amiket kimondottan kis tárgytávolságokra optimalizáltak, és leképzési arányuk minimum 1:2, fókuszhosszuk jellemzően 50 és 180mm közé esik, és egy-két kivételtől eltekintve fix. Szinte gyártótól függetlenül igaz, hogy egy adott objektívpark legélesebb, legnagyobb felbontású darabjai mindig ezek az optikák. Mivel maximális leképzés közelében már AF használhatatlan, így ezek az objektívek többnyire jól kezelhető, széles, sima futású fókuszgyűrűvel rendelkeznek. Gyártójuk többi objektívével összevetve elmondható, hogy áruk a közepesen magas tartományba esik, és nagyon erősen függ a fókuszhossztól és a maximális leképzési aránytól. A makró objektíveket a legtöbb esetben gond nélkül lehet végtelen távolságra is fókuszálni. 

MP-E 65: Teljes nevén Canon MP-E 65/2.8 1-5X. A legspeciálisabb, legőrültebb makró optika, amit mostanában gyártanak. Csak és kimondottan extrém makró fotók készítésére szolgál, semmi másra nem használható, mivel a legkisebb leképzése is 1:1. Nagyszerű eszköz az egészen közeli részletekhez, de roppant nehéz használni, és optikailag sem olyan tökéletes, mint a hagyományos makró objektívek. Viszont jó drága, és az árhoz rögtön hozzászámolhatunk egy makró vakut is, mivel nélküle használhatatlan. Beszerzése így csakis megszállottaknak ajánlott. Részletesebb tesztért kattintson ezen bekezdés elejére!

Ahogyan azt már érintőlegesen említettem, makrófotózáskor a legnagyobb gond az, hogy sosincs elegendő fény. Ennek a problémának a leküzdése okvetlenül szükséges, így a következő két tartozék valamelyikére (ideális esetben mindkettőre) szükségünk van: 

Állvány: A rossz fényerő és a mélységélesség érdekében beállított nagy rekesz miatt igen hosszú, sokszor másodperces záridők adódnak. Ezt kézből megtartani természetesen lehetetlen, így a fényképezőgépünket mereven rögzítenünk kell. A célra a legmegfelelőbb egy precíz gömbfejjel rendelkező állvány, amelynek lábait a vízszintes síkjáig ki lehet nyitni. Az élesség fokozása érdekében, állvány használatakor, ajánlott a gépet távkioldóval és előzetes tükörfelcsapással (MLU) használni. Az állvány használatának legnagyobb előnye az, hogy a természetes fényt használhatjuk a téma megvilágítására, aminél szebb nem igen van. Hátránya viszont, hogy a hosszú záridők miatt csak szélcsendes időben használható, ellenkező esetben elmosódott képet kaunk eredményül. 

Vaku: A vaku remek eszköze a rovarok, és más apró állatok fotózásának, mivel egyszerre használhatunk szűk rekeszt és gyors záridőt. Mivel a képet alkotó fénymennyiség nagyja a vakuból származik, aminek villanási ideje igen rövid, így ha a fókusz a helyén van, gyakorlatilag lehetetlen életlen képet készíteni. Legnagyobb előnye, hogy mellőzhetjük az állványt, hátránya pedig, hogy a képeknek határozottan vakus ízük lesz. Mindig lesznek túlexponált részei a témának (különösen, ha csillogó felületű), a háttér pedig, hacsak nincs nagyon közel a témához, teljesen alulexponálódik, fekete lesz. A fekete háttér a színes témákhoz jól mutat (bár egy iső után kissé unalmas), de például egy fekete futrinkát vagy tücsköt lehetetlen így fotózni.

Többféle módon készíthetünk vakus felvételeket. Használhatunk hagyományos (un. kobra) vakut, amennyiben azt (némi barkácsolással) beforgatjuk közeli témánk irányába, és persze használhatunk speciális makró vakut is. Előbbi megoldás akkor jöhet szóba, ha többnyire normál tárgytávolságon lévő témákról szeretnénk vakus képeket készíteni, de alkalmanként használnánk vakunkat közeli témákra is. Kimondottan makrófotózáshoz készített vakut akkor érdemes beszerezni, mivel ezek nagyobb tárgytávolságoknál szinte használhatatlanok, ha tényleg csak erre szeretnénk használni, vagy megengedhetünk magunknak egy hagyományos vakut is.

Bár némi gyakorlás szükségeltetik, de egyedül vakuval készíthetünk bemozdulásmentes makró felvételeket állvány használata nélkül.

Pengeélen (Cickafark-ormányos)

Tanácsok

Minden tevékenységnek megvannak a maga fogásai, amelyek egyszerűbbé, gyorsabbá teszik annak művelését. Nincs ez másként a fényképezéssel sem. A következőkben összeírom azokat a fogásaimat, amelyek segítségével képeimet készítem.

• Keressük az érdekes pillanatokat! A rovarok többsége napjának túlnyomó részében nem csinál semmit. A nyugalmi állapotukban készített felvételeknél sokkal izgalmasabbak azok, amiken épp történik valami. Nem árt tehát tudni, hogy egy adott faj melyik napszakban a legaktívabb.

• Rossz idő, jó fotó, írja valahol Alain Briot. Igaz ez a makrónál is. Az erős szél, eső, hírtelen jött lehűlés sokkal érzéketlenebbé teszi a rovarokat, és többnyire érdekesebb hátteret szolgáltat a virág fotókhoz. Persze a szél továbbra is erősen gátolja az éles képek készítését, de még a legnagyobb viharban is vannak pillanatnyi szélcsendes időszakok.

• A jó fotó, szóljon az bármiről is, nem azonos a témájával. Önálló, önmagában létező alkotás. Nem a téma teszi értékessé. Próbáljunk szépen, tisztán komponálni, kihasználva a növények és az apró állatok rendkívüli formavilágát és színgazdagságát. A kész kép széltől szélig tart! Legyünk szigorúak önmagunkhoz, képeket alkossunk, ne fotókat.

• A kép szerves része a háttér is. Próbáljunk úgy komponálni, hogy a háttér színe és mintázata harmonizáljon a témával. Ha vakuval fotózunk és el szeretnénk kerülni a teljesen fekete hátteret, akkor úgy válasszunk témát, hogy nem sokkal mögötte legyen valami. A túl messze (50cm 1:1 leképzésnél, napfényben) lévő hátteret már nem igen világítja be a vaku.

• A vakus képek túlzott kontrasztját a Photoshop Image / Adjustment / Highlight/Shadow menüjével vehetjük szolidabbra, elkerülve a túlzottan vakus ízt.

• Ha erősen szaturált (színtelített) képet szeretnénk készíteni, akkor ne ragaszkodjunk teljesen a "shoot right" szabályhoz, és ne fotózzunk jobbra. Hagyjunk egy kis űrt a fényes árnyalati részeken, ugyanis a szaturáció növelésével az egyes színcsatornák fényessége nőni fog. Ha nincs már hová, akkor beég, és egészen lehetetlen színeket eredményez.

• A rovarok többsége csak a mozgásra reagál. Bizonyos (nem túl nagy) sebesség alatt a tárgyakat állónak, tehát veszélytelennek ítéli. Nem nehéz a közelükbe férkőzni, de nagyon lassan kell mozognunk. A megengedhető legnagyobb sebesség, amivel egy rovar közvetlen közelében mozoghatunk erősen függ az adott faj sajátosságaitól. Természetüknél fogva a ragadozók, különösen a lesből támadók (pókok, imádkozósáskák, stb.) bátrabbak mint táplálékaik.

• Ismerjük meg témáinkat! Tudjuk, hogy mit keresünk, hogy mi mit jelent, hogy melyik lyukban mi lakhat, hogy mi, mire, hogyan reagál. Ha ismerjük a természetet, észrevesszük majd az árulkodó jeleket, amik érdekes témákhoz vezetnek. Vadásszunk, ne halásszunk!

• A terepen mindig legyen kézben a fényképezőgépünk, lehetőleg a leguniverzálisabb összeállításban. Lehet, hogy a rét ahová fotózni megyünk még 10km-re van, de a természet ezt nem tudja. Útközben bárhol találkozhatunk olyan témával, ami nem várja meg, míg kipakoljuk a felszerelésünket. Praktikus az állatokra kihegyezett szettet kezünkben tartani, a növények megvárnak.

• Legyenek kedvenc helyszíneink! Sokkal eredményesebbek lehetünk, ha ismerünk egy-egy területet. Tapasztaljuk meg, hogy melyik napszakban milyen lényekkel találkozhatunk, hogy hol, mikor, milyen virágok virítanak. Készítsünk jegyzeteket! Könnyebb úgy eredményesnek lenni, ha pontosan tudjuk mikor hová érdemes menni. (Persze azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy újabb és újabb területeket fedezzünk fel. A változatosság gyönyörködtet.)

• Egy területet csak akkor ismerünk igazán, ha már minden évszakban (még inkább minden hónapban) jártunk arra, ráadásul nem csupán egyetlen napszakban. Ha csak délutánonként, munka után tudunk kiszabadulni a természetbe, sosem találkozhatunk például rablópillével, ami csak délben repül.

• A makrófotós nem jó útitárs erdei kirándulások alkalmával! Ne is próbáljunk általános célú kirándulásokat fotós célra "használni". Az eredményes munka lassú haladást igényel, hogy ne menjünk el semmi mellett, társaink ezt nem fogják sokáig szó nélkül hagyni. Nem is beszélve arról, ha találunk valami izgalmasat. Egy virágfotó elkészítése akár egy órát is igénybe vehet. Ne  gyötörjük barátainkat, szeretteinket... Ha nincs hasonszőrű ismerősünk, menjünk egyedül.

• Ha csak tehetjük, mindig legyen nálunk minden fotós kellékünk. Sosem tudhatjuk, hogy mikor mire lesz szükségünk, még akkor sem, ha egy ismert helyre készülünk, ismert témát fotózni.

• Igyekezzünk mindent a saját szemszögéből bemutatni! A felülről bemutatott apróságok még kisebbnek tűnnek, ráadásul nem is túl újszerű látószög ez, hiszen nap mint nap így látjuk őket. Legyünk alázatosak, ereszkedjünk térdre!

• Az öltözködéssel pedig egyáltalán nem kell törődni, mondja Márai, és ez majdnem igaz erre a területre is. A terepszínű, de legalábbis nem hivalkodó öltözék sokat segíthet, de nem elengedhetetlen. A hosszú nadrág erősen ajánlott kiegészítő még a legnagyobb melegben is, mivel sokat fogunk a földön feküdni. Persze ha valaki jobban utál izzadni mint vérezni, mondjuk mint én, akkor egy rövidnadrág is megteszi.

• Ha erős szél fúj, próbálkozzunk mezők helyett inkább a sűrű erdőkben. Az aljnövényzet mélyén sokkal nyugodtabb az élet erős szélben is. Ha mégis nyílt terepen maradnánk, használjuk a táskánkat szélfogónak.

• A felszerelésünkre természetesen vigyáznunk kell, de azért ne vigyük túlzásba. Egy mai, középkategóriás felszerelést nyugodt szívvel használhatunk szemerkélő esőben, és attól sem kell félnünk, ha itt-ott koszos lesz. Ez egy ilyen játék.

• Legyünk türelmesek! Türelmesek témáinkkal, és türelmesek magunkkal szemben is. Ez nem verseny, hanem művészet. Nem mérhető sem darabra, sem órára, sem sehogy máshogy. Ha problémát jelent egy órát feküdni egy cselőpók földbeásott fészkének bejáratánál, akkor talán a fotózás más ágát kellene választani. Tudjunk teljesen őszintén örülni annak, hogyha valamiről idén nem sikerült jó képet készítenünk, akkor már csak alig egy évet kell várnunk, és újra próbálkozhatunk.

• Legyünk szigorúak önmagunkhoz! A Delete gomb többet segíthet fejlődésünkben, mint bármi más. Használjuk gyakran!

Beporzás (Széleslevelű nőszőfű)

Etika

A természetfotózás minden irányzatát a természet szeretete, az irányában tanúsított aggódás és alázat kell hogy ihlesse. Ebből kifolyólag teljességgel elfogadhatatlan, hogy tevékenységünkkel kárt tegyünk környezetünkben, hogy "modelljeinket" erőszakosan inzultáljuk egy jobb kép reményében. Egy természetfotónak az igazi, érintetlen természet egy darabkáját kell bemutatnia, nem pedig egy mesterségesen kreált szituációt. Rengeteg olyan "trükk" létezik, ami nagyban megkönnyíti a fotós munkáját, leegyszerűsít sok mindent, de az adott növény vagy állat sérülését, pusztulását okozhatja. Ez nem helyes irány! Lehet, hogy élesebb, pontosabban exponált képeket készíthetünk manipulált helyzetekben, de képeink így sosem lesznek őszinték. A kép lényege, a lelke, nem függ annak technikai kivitelétől. Az a motivációnkból, alázatosságunkból, szeretetünkből fakad.

Ha megismerjük, kiismerjük modelljeink viselkedését, nem lesz szükségünk alantas trükkökre képeink elkészítéséhez. Legyünk türelmesek!

Rozsdás ugrópók

Odakint

Talán triviálisan hangzik, de a természet odakint van. Nem a monitor előtt, nem az optikai tesztekkel zsúfolásig megtömött weblapokon, hanem odakint. Ott, ahol az aszfalt végetér. (Ezt a magvas gondolatot egy bakancsokat reklámozó óriásplakátról loptam.) Ha több időt szánunk (pocsékolunk) internetes fórumokra, üzletekre, szaklapokra, tesztekre mint a természetre, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést: a fényképezés, vagy a fényképezőgépezés a hobbink valójában? Ha az előbbi (és remélem, hogy az), akkor itt és most jött el az ideje, hogy kikapcsolja számítógépét, megtömje fotós táskáját, és elinduljon megkeresni a vadont, ami épp most is valami érdekeset produkál. Odakint.