Széllel szemben

Talán már mindenki látta a képet és hallotta a hírt. Mármint ezt. A szitakötős képből levonhatunk egy egyszerű, de annál fontosabb tanulságot. (Nem, nem azt, hogy Kormányunk sikeresen megmentette a fotósokat is, hiszen egy 10.000 USD-s nyeremény ma már 2,5 millió forintot ér, szemben a korábbi, gyalázatosan alacsony 1,8 millióval.)

A kép azért lett jó, mert a fotós olyat tett, amit “normális” ember ritkán. Kiment makrózni esőben, vagy legalábbis nem szaladt haza, mikor eleredt. Ez merőben szokatlan, hiszen az első csepp esőre a felszerelést öt réteg szemeteszsákba kell csomagolni, majd az egészet a fotóstáska aljára süllyeszteni. Makrózni napfelkeltekor kell, amikor szépen csillog a harmat és melegek a fények, a rovarok pedig lusták, és többnyire a szél is elcsendesül. Nem szélben (mintha nem függőlegesek lennének azok a cseppek) és esőben. Hát bolond az ilyen?

Nos, nyilván igen, és pont ezért győzhetett. Vagy ami még ennél is fontosabb, hiszen egy művészet sosem lehet verseny igazán, pont ezért alkotott újszerűt, szokatlant. Azért lett jó kép, mert a fotós nem azt csinálta, amit más csinált, nem úgy viselkedett, ahogy más viselkedett volna. Szembe ment a konvenciókkal, és nyert. A tanulság tehát az, hogy csak úgy lehet újszerűt, meglepőt alkotni, ha nem fogadjuk meg azok tanácsait, akik a sablonos dolgokat készítik. Azokkal a tanácsokkal ugyanis csak azt a sablonos eredményt érhetjük el, amit ők.

Persze, ha a cél az, hogy pont azt kapjuk, mint azok, akiket hosszú ideje ácsingózva figyelünk és beérni vágyunk, akkor nem árt hallgatni a szavukra, hiszen az eredményeik által tényszerűen bizonyítottan jobban tudják, hogy hogyan kell, mint mi.

(Ez volt a 100. bejegyzésem itt, csakis ezért engedtem meg magamnak a politikai töltetű szürke sorokat.)