Olympus OM-D EM-5

Nagy érdeklődés és komoly elvárások előzték meg az Olympus legújabb micro 4/3-os fényképezőgépét, három okból kifolyólag:

• ez az első gépük beépített elektronikus keresővel,
• ez az első micro 4/3-os gépük, amibe végre nem az öregecske Panasonic 12MP-es szenzor került,
• ez az első igazán retró megjelenésű gépük.

Szerintem nem jó technika, bár az előrendeléseket kétségtelenül megnyomja, túlzottan felcsigázni a vásárló közönséget. Úgy érzem, hogy a hivatalos bejelentést megelőző (nyilvánvalóan tudatos) kiszivárogtatásokkal kicsit túlfűtötte az Olympus a vásárlóit, aminek folyományaként jó magasra került az a bizonyos léc. Kár, mivel egy egyébként igen jó fényképezőgépet hoztak össze, ami sokkal jobb mint bármi, amit eddig produkáltak ezen a téren, csak épp a felfokozott elvárásokat nem sikerült maradéktalanul teljesíteniük. Ez az oka, hogy páran, köztük én is, kicsit fanyalognak az első pár hetes tapasztalataik alapján.

 

Felépítés

Kezdjük a jó hírrel! A gépváz felépítése kimagaslóan jó. Minőségi anyagok, szép illesztések és tetszetős megjelenés jellemzi minden porcikáját. Semmin nem spóroltak (szemben mondjuk a Fuji X100 hátuljával), a magas minőség a gép minden részén érződik, így a megjelenése is igen egységes.

Egyedül az ezüst változat színével nem vagyok kibékülve. Ahogyan az a fenti képen is jól megfigyelhető, az Olympus nem hangolta össze az objektívek és a váz szürkéjét. Persze ez nehéz is lett volna, mivel jelenleg, ha jól számolom, éppen három különböző szürke árnyalat járatos a M.Zuiko objektíveknél. Ebből a helyzetből már sehogy sem tudtak volna jól kijönni, de egy negyedik árnyalat bevezetése talán a legrosszabb dolog, amit csak tehettek. Ettől még persze nem dől össze a világ, de jól mutatja, hogy az Olympus még mindig mennyire zavarosan látja (vagy nem látja), hogy mit is akar a micro 4/3 vonallal kezdeni. Hogy valami szépet vagy valami jót akar-e inkább csinálni? A váz több pontján engedtek a felhasználhatóságból a megjelenés javára, majd az egészet “agyonvágják” az elrontott színnel. Nem néz ez ki így sem rosszul, de sokkal harmonikusabb lenne, ha csak egyféle szürke lenne a fenti képen. (A képen látható napellenző egy utángyártott típus, az USA-ban készült. A színe, tapintása, fénye mégis tökéletesen illeszkedik az objektívhez.) Nem azt bánom igazán, hogy a színválasztásnál nem ügyeltek jobban az egységes megjelenésre, hanem azt, hogy a többi részlet kidolgozásakor túlságosan is ügyeltek. Jól látható, hogy több esetben győzött az esztétikum a praktikummal szemben a tervezőasztalon. Érdekes, hogy a szín kérdésben pont nem figyeltek. Ez így viszont sajnos kapufa, mivel se nem lett igazán-igazán szép, se nem lett igazán-igazán kezes.

Az E-M5 nem kapott beépített vakut, ami nekem személy szerint nem hiányzik, lévén szinte sosem vakuzom. Viszont a csomag részeként mindenkivel megvetetnek egy aprócska külső vakut, amit az Accessory port-on keresztül maga a váz lát el feszültséggel. Ez a létező legbutább megoldás, mivel ügyesen ötvözi a külső vakuk és a beépített kis villanok hiányosságait: külön magunkkal kell vinnünk, viszont gyenge.

Érdekes módon, talán a kis mérete és a fém borítása miatt, a gép nehezebbnek tűnik, mint amennyit valójában nyom.

 

Használat közben

Ahogy már fentebb jeleztem, használni nem mindig egyszerű. A problémák részben a formatervben keresendők, de sajnos a firmware sem tökéletes. Az egész egy picit átgondolatlan és kusza. Az Olympus R&D vezetőjének helyében, miután a kezébe adták a gépet, valami olyasmit mondtam volna, hogy “jól lesz ez gyerekek, de még egy kicsit csiszoljatok rajta.”

A fő probléma a fényképezőgép jobb felső szekciójával van, ez az a rész, amit csak egy picit kellett volna funkcionálisabbra csinálniuk ahhoz, hogy az egész gép sokkal jobb legyen. Először is a markolatnak egy kicsit markánsabbnak kellett volna lennie (persze akkor nem venné meg boldog-boldogtalan a kiegészítő markolatot, drága pénzért), így az expo gomb és az első tárcsa is előrébb kerülhetett volna, egy kicsivel kényelmesebben elérhető pozícióba. Az így felszabadult helyre, közvetlenül az elsödleges tárcsa mögé és felé kerülhetett volna a második tárcsa, amit ezen a helyen már a hüvelykujjunkkal is egyszerűen el tudnánk érni. A “prizmaház” melletti rész így felszabadulna, ahová könnyen elférne két további gomb, a két ferde oldalára pedig egy-egy választó kapcsoló (AF mód és fénymérés, mondjuk) a la Nikon.

A visszajátszás és az Fn.1 gombok nagyon nehezen érhetőek el jelenlegi helyükön, ezt az egész részt egy kicsit kijjebb kellett volna mozgatni, hogy ne legyen szükség ilyen hosszú gombokra.

A másik érdekes terület az hátsó LCD, és ezt tényleg nem értem, mivel ebben az esetben a használhatóbb megoldás még szebb is volna. Egy kicsit kisebb kijelzővel több hely maradt volna a hátsó gomboknak, amiket így akár kesztyűs ujjal is meg lehetne találni, de ami még fontosabb, elfért volna a Panasonic GH sorozatnál is látható LCD kihajtó csukló. A hiedelmekkel ellentétben a gép ettől egy árva milliméterrel sem lenne vastagabb, ugyanis a csukló az amúgy is elég vastag LCD képernyő mellett helyezkedne el. Így befelé lehetne fordítani a kijelzőt, részben védelmi céllal, részben (és ezért nem értem az egészet), hogy a gép még klasszikusabb megjelenésű legyen. Ugyanis a képernyő hátulja könnyedén megkaphatta volna a markolat rücskös gumi bevonatát, hogy pont úgy nézzen ki, mint a filmes gépvázak nyitható hátfala. Igen, mindez csak egy kicsit kisebb átmérőjű LCD mellett lenne megoldható, de talán nem nagy bűn, ha egy félmaroknyi gépecske nem akkora kijelzőt visel a hátán, mint egy beépített markolatos, professzionális DSLR.

Nem vagyok kibékülve a gombokkal, amik bár szerintem megfelelő méretűek, viszont nagyon közel vannak egymáshoz, és nem érezhető a kapcsolási pontjuk. Az tömítések miatt a gombokat nyomogatni leginkább olyan, mintha valami ősöreg TV távkapcsolót kezelnénk. Megszokható, de lehetne jobb.

A gép általánosan lassan reagál a tárcsákra (a gombokra nem, azok benyomásakor azonnali a reakció), ami a XXI. században már nem elfogadható. Ha öt kattintásnyit tekerek mondjuk a rekeszen, akkor öt lépésben akarom látni a változást a kijelzett értéken. Azonnal. Nem tized másodpercekkel később. Ahogyan a gombok, ez is megszokható, de bosszantó.

Ahogy az elején írtam, a firmware sem tökéletes. Bár hibás működésre utaló jeleket nem találtam, viszont a gép menü általi kezelése, beállítása rettentően körülményes. Ennek alapvetően három oka van:

• Az egyes elnevezések nem túl beszédesek, és a megfejtésükben az INFO gombra megjelenő súgó sem sokat segít. A legrosszabb pedig az, hogy sok helyen nincs is súgó, jellemzően a mélyebb szinteken, ahol pedig igazán szükséges volna. Honnan kellene tudnom fejből, hogy a stabilizátor IS2 vagy IS3 módban alkalmas a vízszintes pásztázásra?
• Az összetartozó, vagy hasonló részekre ható beállítások nagyon messze esnek egymástól a menüben. Ilyen pl. az elektronikus kereső és a hátsó LCD nézeteinek beállítása. Logikailag azonos dologról van szó, mégsem egymás mellett vannak.
• A legbosszantóbb dolog mégis az, hogy amikor ellenőrizendő az elvégzett változtatás hatását kilépünk a menüből, a következő belépéskor újra a legelején találjuk magunkat, és kezdhetjük az egész keresgélést elölről. Egy ennyire sokrétűen konfigurálható gépnél, mint az E-M5, ez nagyon súlyos mellényúlás.

Mindezen hibák ellenére az Olympus E-M5 némi munkával, pár nap alatt, beállítható oly módon, hogy a használata viszonylag könnyű és gyors legyen. Számomra az öt programozható gomb és a két kvázi programozható tárcsa nem elegendő az összes lényeges funkció direkt eléréséhez, pár további kezelőszerv még jól jött volna, és hely is lenne számukra a korábban leírt változtatásokkal.

Olympus OM-D E-M5 + Panasonic LUMIX G Vario 14-140/4-5.8 HD

Tudom, hogy a kezeléssel kapcsolatos észrevételeim kicsit talán szőrszálhasogatónak tűnhetnek, és ez nem is véletlen. Szándékosan vagyok szigorú, mivel nem tetszik a trend, amely szerint a külcsín előrébb való, mint a belbecs. Egy fényképezőgép elsősorban szerszám, a fényképek készítésének eszköze. Nem baj az persze, ha szép és izgalmas a megjelenése, de mindenekelőtt funkcionálisnak kell lennie, a külső csak ez után következhet a tervezési szempontok prioritásában. Fordított esetben a szerszámból játék, a funkcionalitásból csicsa lesz. Egy kicsit sajnos ezt érzem az E-M5 esetében. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ez a fényképezőgép alapvetően használhatatlan, sőt, kimondottan jól használható. Csak nem tudom kiverni a fejemből, hogy egy kicsit praktikusabb megközelítést használva a tervezéskor, kicsit több odafigyeléssel, mennyivel jobb is lehetett volna.

 

Képminőség

Mikor nyilvánosságra hozta az Olympus az E-M5 specifikációját, biztosra vettem, hogy a gép a már szokott módon megkapta a Panasonic épp aktuális kisebb szenzorát, jelesül azt, amelyik a G3-ban, és a GX1-ben is muzsikál. Az Olympus “ügyesen” teret nyitott a pletykáknak, és vad képzelgéseknek azzal, hogy nem hozta nyilvánosságra a szenzor gyártójának kilétét. Talán persze nem is hozhatta. Hogy mi az igazság, azt még mindig nem tudja senki, de igazából nem is túl fontos. A lényeg az, hogy az E-M5-ből kikerülő képek érezhetően jobbak, mint a korábbi zászlóshajó, a Panasonic GH2 felvételei. Külön említést érdemel az “olympus-os” színvilág, a csúcsfények nagyon szép kezelése, valamint tiszta, zajmentes képek közepesen magas (iso800) érzékenységig.

Olympus OM-D E-M5 + Panasonic Leica DG Summilux 25/1.4 ASPH.

Két számomra fontos területen is érezhető javulást mutat az új (vagy ki tudja milyen) szenzor a korábbi megoldásokhoz képest. Egyrészt alacsony érzékenységen a sötét, árnyékos részek is nagyon tiszták zajmentesek, ezáltal könnyebb őket digitálisan deríteni a túlzott zajosodás veszélye nélkül. Másrészt, a kék csatorna is sokkal tisztább, zajmentesebb.

Összességében a RAW képek sokkal bátrabban manipulálhatóak a konvertálás során, mint ahogyan azt a korábbi micro 4/3-os gépektől megszoktam, és ez nagy előny, ha egy kicsit is kreatívkodni szeretnénk.

Érdekes, és számomra meglepő felfedezés, hogy fekete-fehér konverzió után a képek sokkal több/finomabb árnyalatot tartalmaznak, mint a korábban használt micro 4/3 gépeim. Valójában ez győzött meg arról, hogy az E-M5 szenzora egészen biztosan nem származhat egy az egyben a Panasonic G3-ból.

Olympus OM-D E-M5 + Olympus M.Zuiko Digital 9-18/4-5.6 ED

Ha valami, hát akkor képminőség az, ami az E-M5-öt komoly fényképezőgéppé, megfontolás tárgyává teszi azok számára is, akik korábban nem érdeklődtek a kompakt rendszerek iránt. Ragyogó színek, erős feldolgozhatóság, zajmentes, tiszta képek és természetes bőrtónusok jellemzik az elkészült felvételeket. Képminőségből ennyire keveset még sosem kellett feláldozni a kis méretért cserébe.

 

AF

Az automatikus élességállítás kimondottan gyors és pontos. Még a nem túlságosan fürge Panasonic Leica 25/1.4-ből is sikerült valami egészen használható dolgot varázsolnia. Bár nagyon gyors, de azért az Olympus helyében nem erőltetném a “világ leggyorsabb AF rendszere” titulust. Különösen nem, ha mozgó témáról van szó, lévén a követő fókusz, a kontraszt alapú AF megoldás sajátosságai okán, nem igazán tudja követni a célpontot.

Az AF mező kiválasztása a szokásos módokon történhet. Kiválaszthatjuk kézzel a nekünk tetszőt, vagy rábízhatjuk a gépre a választást. Nekem új, hogy lehetőség van a fókuszpontok csupán egy kisebb csoportját aktiválni. Biztosan vannak helyzetek, amikor ez majd jól fog jönni. Sajnos az AF pontok mérete nem állítható, és az én izlésemnek kicsit nagyok, illetve nincs lehetőség a kitolni őket kép legszélére. Nem nagy gond egyik sem, de jobb lenne, ha megoldották volna.

Arról már írtam egy korábbi posztomban is, hogy mennyire nagy dolognak tartom az arcfelismerő AF algoritmust. Ezen a téren az E-M5 gyorsabb, mint bármi, amit eddig láttam. Kár, hogy a gyorsaságért pontatlansággal kell fizetni. Az az érzésem, hogy a sebességnövekedés érdekében az algoritmus megengedőbb a detektáláskor, így nagyon gyakran arcokat lát ott is, ahol nincs. Fák lombkoronájában, búzamezőn, téglafalon.

Olympus OM-D E-M5 + Olympus M.Zuiko Digital 12/2.0 ED

A fenti képből egy csomó készült, és az esetek kb. felében nem a kislányom arcára, hanem a szandáljára fókuszált, ott látta meg az arcot. Ennél a képnél is a tölcsérre került a élesség síkja.

Sajnos, nem lehet tehát folyamatosan bekapcsolva hagyni az arcfelismerést, mivel ilyenkor hajlamos össze-vissza fókuszálni a nemlétező arcokra. Mivel az aktiválását nem lehet egyik programozható gombhoz sem rendelni, így kénytelenek vagyunk ezt jópár kattintással rendezni a (gyors)menüből.

Az arcfelismerés egyébként nagyon részletesen beállítható. A hagyományos algoritmus helyett választhatunk szemprioritást is, megadva, hogy fixen a bal, a jobb, vagy a mindenkori közelebb eső szemre kerüljön a fókusz. Jópofa szolgáltatás, de teljesen felesleges. A fókusznak mindig a közelebbi szemen kell lenni, és pont. Ha mégsem így szeretnénk, akkor azt hagyományos fókuszálással kell megoldani, nem nagy dolog.

Nagyon tetszik viszont, hogy a képek visszajátszásakor, ha belenagyítok a képbe, akkor automatikusan az arcra közelít. Így nagyon könnyű végigpörgetni egy sorozatot, és kidobálni azt, ahol életlenek a szemek, vagy épp pislogott a modellünk.

 

IBIS

Kis gépeknél már korábban is praktikusabbnak gondoltam a szenzor alapú stabilizálást (IBIS), mint az optikait (OIS), de hogy a praktikumon túl még hatékonyabb is, azt nem hittem volna. Pedig az! Nem tudom, hogy mit műveltek az Olympus mérnökei, de az E-M5 stabilizátora valami egészen elképesztőre sikeredett. Olyan hosszú expozíciós idők váltak elérhetővé állvány nélkül, amikre korábban gondolni sem mertem. A következő két kép a Panasonic 14-140 HD objektívvel kézből készült felvételeket mutatja. A teljes képet, de 1:1 oldalarányúra vágva. A záridő 1/2.5 másodperc volt, a fókuszhossz 140mm. Az első esetben csak az objektív optikai stabilizátora, a másodikban pedig csak a váz stabilizátora működött. Ezt talán nem is kell tovább magyaráznom…

Sajnos az IBIS működése hangos, és nem lehet kikapcsolni, mivel a szükség van a szenzorokra a digitális vízszint megjelenítéséhez, illetve az orientáció megállapításához is. A zümmögés nem túl hangos, de csendes beltérben már zavaró lehet, bár inkább csak a fotós számára.

Nagy előrelépés viszont, hogy a stabilizátor már komponáláskor is aktív lehet, ha a gépet ennek megfelelően állítjuk be, illetve hogy működik videó felvétel közben is.

 

Videó felvétel

Az E-M5 nem csak megjelenésében, de funkcionalitásában is állóképek rögzítésére van kihegyezve. Bár a rögzített videó minősége jó (fullHD, 60i), a kreatív lehetőségeink elég behatároltak. Nem lehet felvétel közben változtatni a expozíciós beállításokon, nincs mikrofon csatlakozó (csupán a drága SEMA-1 adapter segítségével), viszont van két butuska “effekt”. Természetesen használhatjuk mind a négy kreatív üzemmódot (P, A, S, M), illetve a művész szűrőket is, bár ezek némelyik jelentősen befolyásolja a felvétel másodpercenként kockaszámát.

Hála a nagyszerű stabilizátornak, a kézi felvételek is viszonylag nyugodtak, ritkán van szükség állványra. A gyors szenzor kiolvasás pedig nem csak a kereső képét teszi szebbé, de a horizontális elmozdulásokkor (téma és/vagy fényképezőgép) tapasztalható “bedőlés” jelenségét is csökkenti.

Kicsit sajnálom, hogy a 60i (30p-ből) az egyetlen rögzítési lehetőség, de családi videókra természetesen ez így is bőven elég.

 

Összefoglalás

Az E-M5 egy tipikus Olympus termék. Tetszetős megjelenésű, komoly teljesítményre képes szerkezet, kicsit átgondolatlan koncepcióval és pár idegesítő hibával. A fontos dolgok, mint amilyen mondjuk a képminőség, a kereső, a felépítés minősége mind-mind kiváló, de pár egyszerű, könnyen “kivédhető” hiba jelentősen rontja az összképet. Kimondhatatlanul haragszom az Olympusra. Végre szert tettek egy igazán nagyszerű szenzorra, kifejlesztették a világ talán legjobb stabilizátorát és egy egészen ütőképes AF rendszert, majd megkoronázzák az egészet alacsony minőségű gombokkal, ügyetlen menüvel, és néhány, érthetetlen okból kimaradt funkcióval (a kihajtható LCD-vel az élen). Ahogyan már írtam, egyáltalán nem baj, ha egy fényképezőgép szép, karakteres. Nagy baj viszont, ha ennek elérése érdekében a kezelhetőség kényelmét, gyorsaságát áldozza fel a tervező, és az E-M5-nél rengeteg ponton tettenérhető ez a sajnálatos koncepció.

Olympus OM-D E-M5 + Olympus M.Zuiko Digital 9-18/4-5.6 ED

Összességében persze, kellő beállítás és gyakorlás után, kezes gépet farigcsálhatunk az E-M5-ből, bár a kezelése tökéletes sosem lesz, sőt, még csak nagyon jó sem. A kézhezvétel utáni első nap végén komolyan átfutott a fejemen, hogy visszaküldöm, de erőt vettem magamon. Meg kell hogy mondjam, már örülök, hogy megtartottam. Az azóta készített minden egyes képem minősége megerősített abban, hogy megéri vesződnöm vele. Ha a teljes csomagot nézem (váz, objektívek, kiegészítők), akkor általános fotózásra az E-M5 talán a jelenlegi legjobb választás a kis szenzoros (értsd: FF alatti) gépek közül, így a legjobb választás személy szerint nekem is. Mint a sört, az E-M5-öt is meg kell tanulni szeretni, el is ment rá pár napom. Szeretem amit csinál, és el vagyok azzal, ahogy. Mégis, ha ránézek, ha kézbe veszem, nem tudok mást érezni, mint az utóbbi időkben kipróbált összes Olympus (fényképészethez kapcsolódó) termék esetében: “Majdnem megcsináltad Oly, majdnem…”