Két elterjedt mód van a kézremegés negatív hatásának csökkentésére. Lehet egy lencsetagot mozgatni az objektívben, vagy éppen magát a szenzort. Mindkét módszer lényege az, hogy a szenzorra vetített remegő képet az épp aktuális elmozdulással ellentétes értékű mozgással korrigáljuk, így stabilizálva azt.
Meggyőződésem, hogy a Panasonic (és a Sony, és a Samsung, stb.) rossz lóra tett, amikor a (D)SLR gépeknél előnyösebb megoldást választotta a micro 4/3 rendszere számára.
Panasonic LUMIX DMC-GH2 + Olympus M.Zuiko Digital 45/1.8
Az optikai stabilizálás valóban jó, sőt, a legjobb megoldás volt a tükrös gépek világában, mégpedig két okból. Egyrészt ez az egyetlen módja annak, hogy már komponáláskor, az optikai keresőben is éles képet láthassunk. Hosszabb teléknél ez sokat segített a komponálás pontosságában is. Másrészt, az optikai stabilizálás jóval hatékonyabban működik nagyobb fókuszhosszak esetében, mint a szenzor alapú.
A gond az, hogy a tükörtelenített gépek világában ezek az előnyök értelmüket vesztik. Optikai kereső (mármint TTL) nincs, nagyteléket pedig nem használunk (mert nincs, és mert nem is igazán erre való a rendszer). Tehát az előnye eltűnt, ellenben nagyobbá, drágábbá, bonyolultabbá, és a több optikai elem okán életlenebbé teszi az objektíveket. Arról nem is beszélve, hogy az optikai stabilizálás semmit sem segít manuális üvegek használata esetén, amik igen népszerűek lettek, ellenben a nagytelékkel.
Szerintem minden gyártónak, aki ma optikailag stabilizált objektíveket gyárt, be kellene vezetnie a szenzor alapút is, miközben megtarthatnák (pl. választható vagy kooperatív módon) az optikai stabilizálás lehetőségét is, arra az esetre, ha majd a kontraszt detektáláson alapuló AF rendszerek elérik a mai DSLR gépek AF rendszereinek sebességét, így kiváltva őket a hosszabb tartományokban is.
