Az Olympus nemrégiben napvilágot látott középtávú üzleti terve szerint az Imaging terület mostantól a tükör nélküli rendszerre, valamint a felső kategóriás kompaktokra fog koncentrálni, miközben a hagyományos tükrös gépek, és a belépő kompaktok a perifériára szorulnak.
Bár szó sincs az anyagban a két “szélső” terület megszüntetéséről, de a fenti képet és az fejlesztési pénzek tervezett eloszlását (elvonás erről a területről, a többi területek javára) figyelembe véve, ez szinte borítékolható. Tetszik vagy sem, a 4/3 rendszernek vége, ahogyan azt már sokan (köztük én is) jó ideje leírták. A nagy kérdés most már (végre) nem az, hogy mi lesz a 4/3 sorsa, hanem, hogy miért jutott ebbe a helyzetbe.
Az én meglátásom szerint sok-sok hiba mellett az az alapvető stratégia volt rossz, amely egy új rendszert hozott létre (értsd: új bajonett) egy a konkurenciánál kisebb szenzor köré. Három alapvető hibát láttam és látok ebben a mostanra megbukott stratégiában:
- A DSLR piacon, sok kisebb paraméter mellett, az egyik legfontosabb tényező a képminőség. A képminőség fogalma pedig a fejekben, joggal, szorosan összenőtt a szenzor fizikai méretével. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, egy azonos technológiával gyártott nagyobb szenzor, mindig “jobb” lesz, mint a kisebb, legyen bár a kisebb bármennyire jó. Az Olympus 4/3 gépek egyébként igen komoly teljesítményre voltak képesek a maguk idejében, különösen a zseniális Top Pro Zuiko Digital objektívekkel felvértezve, de a “nagyobb=jobb” összefüggés annyira beégett mindenki gondolataiba, hogy ezt a világ szinte észre sem vette.
- A kis szenzoros DSLR felhasználók szeretik hinni, hogy egyszer majd teljes képkocás gépre váltanak. És bár többségük ezt nyilvánvalóan sosem lépi meg, mégis jólesik a tudat, hogy van hová fejleszteni. Valahogy perspektívát ad a rendszerüknek és a lehetőségeiknek, hogy úgy válthatnak magasabb kategóriába, hogy közben megtarthatják objektívjeik jelentős részét, és a megszokott kezelést. Úgy gondolom, hogy ennek a lehetőségnek a hiánya erős visszatartó erő lehetett.
- Mire az Olympus megjelent a DSLR piacon, a többiek (Canon, Minolta, Nikon, Pentax) már mind ott voltak, és nem kis versenyelőnnyel rendelkeztek: a filmes rendszerükből fejlődtek tovább, a bajonett megtartásával biztosítva a felhasználóik egyszerű váltását. Persze az Olympus esetében ez nem igen lett volna járható út, hiszen sosem volt igazán versenyképes analóg AF rendszere, de a tény attól még tény marad: kívülről ugrott be egy olyan harcba, ahol a legújabb játékos (Canon EOS) is évtizedes előnnyel bírt. Tette mindezt úgy, hogy szinte semmiben sem differenciálta magát a versenytársaitól (az ígéretekkel ellentétben nem lett sem sokkal kisebb, sem sokkal jobb, sem sokkal olcsóbb, mint amazok), így nem sok okot adott a váltásra.
Napestig sorolhatnánk még az okokat (árképzés, fényerős fixek kifelejtése, stb.), de nem érdemes. Ami történt, megtörtént. Sajnálatos persze, hiszen minden elhibázottsága ellenére az E-System pár igazán érdekes megoldást szült. Sorrend nélkül, csak ahogy eszembe jut:
- Az E-1 formaterve
- Az E-330 egyedi tükör megoldása
- A két f/2 fényerejű zoom
- 4:3 oldalarány
- Kihajtható LCD komoly vázba
Számomra a fenti stratégia azt is jelenti, hogy a 4/3 objektívek kompatibilitási a micro 4/3 vázakon sem lesz megoldva talán sohasem, hiszen feltehetőleg ezeket sem gyártják majd tovább (ha még egyáltalán gyártáj őket). Pedig egy gyors AF-es 150/2.0-t nagyon szerettem volna. 
