Pár napja végre sikerült megfogalmaznom magamban, hogy mi a bajom a retró őrülettel. Tudniillik az, hogy egy könnyed mozdulattal figyelmen kívül hagy akár több évtizedes fejlődését. Nincs ezzel semmi baj, amíg mondjuk csak olyan területeken hódit, mint a például ruhatervezés, ahol bizonyos határok között a funkció és a forma szétválasztható.
Más dolog viszont, ha a forma maga a funkció. A fényképezőgépeknek nem azért “nőtt” markolatuk az elmúlt húsz évben, mert az szép, hanem azért, mert úgy könnyebb használni, megtartani őket. Nem azért volt a (D)SLR gépeknek prizmaházuk, hogy legyen mire felírni a gyártó nevét, hanem hogy elférjen benne a prizma. És természetesen nem azért került a távmérős gépeken oldalra a kereső, mert az olyan “utcafotós”, hanem hogy maradjon elég hely a nagy bázistávolságú távmérő rendszernek (és a másik oldalon pedig a fotós orrának).
Érdekes, hogy miközben nagy divat lett a negyven-ötven évvel ezelőtti megoldásokat másolni, pont azok lényegét nem sikerült megragadni és átörökíteni. Azok az eszközök nem a formaterv okán lettek olyanok, amilyenek. A funkciójukból származtak a legfőbb ismertető jegyeik, amiket aztán a tervezőmérnökök apró megoldásaikkal széppé varázsoltak. Ma pont az ellenkezője történik. A megjelenéshez igazítjuk a funkcionalitást, alárendeljük azt neki.
Bár lehet, hogy teljes tévedésben vagyok, amikor azt hiszem, hogy egy ilyen eszköznek a legfőbb funkciója (fényképezőgépek esetén) még mindig a fényképezés. Lehet, hogy pont úgy, mint a ruháknál, a legfőbb funkció maga a megjelenés. Hogy divatos legyen.
Talán ezért is lehetséges, hogy azokat a típusokat, amiket valódi használatra terveztek, ez az egész retró őrület valahogy elkerült.
