A lenti fotó egy pillanatkép a szomszéd kislányról, miközben a nagyobbikom ágyán ülve játszott a kisebbikemmel. Az ellenfényben szépen kirajzolódó hajszálain akadt meg a szemem, de játék közben túlságosan lefelé nézett (a kislányom épp a földön fetrengett), úgy nem lett volna jó a kép. A nevén szólítottam, ő felnézet és rám mosolygott, katt, és már játszottak is tovább. Ennyi a történet.
Nikon D600 + Nikon AF Nikkor 85/1.4D
A fekete-fehér konverzió után kicsit feljebb húztam a kontrasztot, derítettem a szemeken, majd beállítottam a fekete pontot.
Nagyon jo, oszinte porte
Igen, ezért szeretek gyerekeket fényképezni… Még a szándékos grimaszaik is őszinték.
A portré gyönyörű, főleg azok a szemek. Egy dolog mégis szöget üt a fejembe, főleg a legutóbbi eszmecserénk alapján:
Miért tartja a köztudat a 85/1,4-et az ideális portréobjektívnek? Hiszen akkor, amikor a háttér igazán szépen el van mosva (mint pl. most), a mélységélesség olyan kicsi, hogy a fülek már kissé életlenek.
Lehet, hogy amúgy ez a kívánatos, de az én ízlésemnek talán jobban megfelel, ha az arc mindenhol éles, csak a háttér van szétkenve úgy, ahogy kell. És erre a célra sokkal jobban találna egy kevésbé fényerős, de keskenyebb látószögű objektív, teszem azt, 200/2,8 (amelyiknek nagyobb a mélységélessége, de hamarább mossa a hátteret, feltéve, hogy az megfelelően messze van az alanytól). Vagy nem?
Esetleg ott lehet a kutya elásva, hogy a portrénál kívánatos az alany kommunikációja a fotóssal (még egy legenda, amiben nem hiszek)?
Kicsit ketté szedném a dolgot, ha nem bánod.
A kicsi DOF csak egy eszköz, ami néha jó, néha nem. Néha segít pl. a szemre irányítani a figyelmet, vagy eltüntetni néhány bőrhibát. Itt viszont inkább a fényerőre volt szükségem (így is iso1000, ha megnézed az EXIF-et), f/2.8-on még kisebb lett volna a dinamika és több a zaj.
A távolság/fókuszhossz a másik dolog. Én szeretek közel lenni, így emberibb. Nekem, nem a modellnek. Erről talán írtam anno a 45mm vs. 75mm-es posztomban is. Ha mégsem, akkor is tuti, hogy akartam!
A kettő egész más. Személy szerint én is jobban szeretem, ha közelebb lehetek az alanyhoz. Más a perspektíva. Egészen olyan nagy látószöget és közelséget szeretek, ami még nem torzítja észrevehetően az alany arányait, viszont mégis megjelenik egy több síkra bontható perspektíva, és nem csak az alany van teljesen élesen, a háttér pedig elmosva, hanem egészen az előtértől elindulva végig lehet menni a képen. Ehhez egy 50mm-es vagy egy 35mm-es objektív még jobb, főleg fél/egész alakosnál. Persze “klasszikus” portrénál a 85mm-es az ideális, egy 50mm már nagyon torzítja az arcot, nagy orr, kis fül, stb.
Az meg különösen jól mutat, ha a fül, az ellenfényben lévő hajszálak már szépen kifutnak az éles tartományból.
Nagy játékteret és lehetőséget ad egy ilyen objektív egy hosszabb telével szemben. Viszont nem könnyű mindig jól használni, míg egy 200-as telénél már sokat nem kell gondolkodni.
Amúgy ebben a kategóriában egy középformátumú gép 80mm-es alapobjektívvel nagyon komoly dolgokra képes! (főleg ha valami 80/2, 80/1.9)
Nagyon szépen szétszedi a teret, és nem csak úgy “ész nélkül” mint egy tele, hanem szépen fokozatosan. Teret csinál, míg egy tele inkább összesűríti azt.
Ha egy „történet bemutatása”, „művészkedés” a cél, bizonyára jobb a szélesebb látószög portrézásnál is. De ha egyszerűen csak a portrézás prózaian alapvető funkcióját követed, azaz, hogy minél előnyösebb oldalát mutatva, de mégis hiteles módon örökítsd meg alanyt, jobb a tele.
Kinek a pap, kinek a papné…