Ellentmondásnak tűnik, pedig nem az. Ha több jó képet akarsz, fotózz kevesebbet!
Az analóg korszak egyik legnagyobb értéke pont az volt, amit ma hátrányként szokás emlegetni: az, hogy viszonylag drága. Én jártam két tekercs Velvia-val Plitviczén, és egy tekercs Porta-val Rómában. Elég volt. Ha fotóztál filmre, akkor érted, hogy miről beszélek. Drága volt a film, a kidolgozás, drága volt a dia keret, és még drágább a minőségi nagyítás. Nagyon meg kellett gondolnom, hogy hány kockát lövök el. Nem lehetett csak úgy kattogtatni mindenre, ami mozog. Vagy áll.
A digitalizálódás aztán elhozta az olcsóság érzetét, és százával lőjük a képeket. Míg régebben rá kellett kényszeríteni magunkat a exponálás előtti szelektálásra, addig ezt ma megtehetjük utólag is. Mondhatjátok, hogy az eredmény végül is ugyan az: csak a jó képek maradnak meg. Nem? Nem.
Panasonic LUMIX DMC-GH2 + Canon nFD 50/1.2
A különbség a két megközelítés között jelentős. Míg a filmes korszakban az agyunk folyamatosan “azt” a kompozíciót kereste, “azt” a pillanatot vadászta, és ha megvolt, akkor igyekeztünk a keresőben mindent tökéletesen a helyére tenni, tudva, hogy minden újabb próbálkozás igen drága, ráadásul elveszi a helyet egy esetlegesen később felbukkanó témától, addig ma kitt-katt lövünk mindenre amit érdekesnek gondolunk, és már rohanunk is tovább. Ritkán szánunk időt egy képre előtte, hiszen majd kiválaszthatjuk a legjobbat, akár több száz közül, utána. Hisszük, hogy ez ugyan az, pedig nem. Nincs semmi, ami hasznosabb lenne, mint exponálás előtt átnézni az egész képet a keresőben, átgondolni hogy mit és miként akarunk megmutatni, majd ennek megfelelően változtatni a szükséges dolgokon. Teleírhatsz egy hatalmas memóriakártyát 10 FPS sebességgel, és utólag persze kiválaszthatod közülük a legélesebbet, de lehet, hogy ha a sorozatlövés helyett inkább gondolkodsz kicsit, akkor rájössz, hogy a legjobb képet pár méterről arrébb, más mélységélességgel, más kompozícióban készíthetted volna el.
-Fenébe, hogy ezt miért nem vettem ott észre?!
Szoktad ezt gondolni? Én igen.
Fujifilm FinePix X100
Nem kell mindent lefényképezni, senki sem kíváncsi rá. Csak azt fényképezd le, és csakis úgy, ami arra és ahogy az tényleg érdemes. Ami külső szemlélőként is érdekes lenne számodra. Gyakran mondom, hogy soha, egyetlen fotóst sem ítéltek meg még azon képek alapján, amiket nem készített el. Csak az számít, amit igen. És ahogy.
Volt a videokamera korszak. Használ vki még camkordert? Ám nem a készülék megjelenési formájára céloztam, hanem az érdekességére az elterjedését övező őrületre. Hasonló zajlik a digifényképezéssel. Lecsendesedik az őrület. Már a kutyagumi is le van fotózva… A tükröst magam “ünnepnapon” veszem elő”, marad a teló. Az is jó… (Nem igaz, de mégis.:-/)
Ez az őrület inkább benned csendesedett le:) Velem már 2x megtörtént. Az első digitális kompaktomat imádtam, de aztán alábbmaradt. Ugyanez az első tükörreflexesemmel. Aztán két éve újra beleszerettem és azóta is mindenhova viszem:) Az őrület pedig minden ilyen hullámban csak nagyobb és nagyobb lett:)
A “mindenhovávivéssel” nincs is semmi baj.
Bennem biztosan lecsendesedett. Én is végigjártam a szenzorméret- szamárlétrát. Utólag tekintve jó volt benne részt venni. Jöttek az újak. De izgi! Most? Hát izé. No akkor van már van ilyen is… Elképesztő ütemben volt az ahogyan a hardvert cserélni “kellett”. Mamár kiestem a bűvkőrből. Bocs. Úgy látom a fórumokról nem vagyok egyedül. A témakeresés lett a szűk keresztmetszet. Mintha az amatőrök sem becsülnék egymás képéit mint korábbi években. Kevesebbet kell puttyogtatni. Én is vallom.
Szerintem sajnos alapvetően rossz a megközelítésed. A fényképezőgép-tulajdonosok túlnyomó többségének gőze sincs semmilyen kompozícióról, mélységélességről és egyéb, hasonló nyalánkságról. És hidd el, nem is érdekli őket. Ha az említett egyének kevesebbet fotóznának, akkor még ilyenek sem lennének az internetre ömlesztett képek, mert jelenleg azért a nagy számok törvénye alapján néha egy-egy normálisabb fotográfia fel-felbukkan itt-ott. Én azt gondolom, hogy nem az elkövetett expozíciók mennyiségében van a hiba, hanem abban, hogy az elkészült “fotókat” mindenféle szelektálás nélkül, száz- és ezerszámra számra öntik a netre az önjelölt “photography”-k. De ha már az exponáláskor sem ismertek és alkalmaztak semmilyen szabályt, miért pont a képek szerkesztése, válogatása lenne jobb, vagy tudatosabb?
Ez a cikk természetesen nem nekik készült.
Sokkal inkább azoknak, akik jó közepes képekből lőnek sokat. Szerintem nem úgy tudsz a legjobban megörökíteni valamit, visszaadni egy hely/esemény/akármi hangulatát, hogy minden mozzanatáról/részletéről készítesz egy-egy felvételt, hanem sokkal inkább úgy, ha kiragadod a legjellemzőbb részletét.
Most megint én.
A fentiekről jut eszembe. Magamnak az alábbi egyszerő szabályt állítottam fel: egy pozícíóból 1 képnél ne legyen több még más képkivágással sem. Kivételek lehetnek. Nem kell semmit kőbe vésni. Ugyanakkor sokat javít a képállomány összbenyomásán.
Van egy fölösleges “számra ” szó a szövegben
Gábor, szerintem Miklós nem is nekik szánta a cikket…
) a nagyon népszerű képed…. nekem már akkor is ez tetszett… (bár kicsit lesifotó, asszem már ilyet nem lősz 
)
Miklós, azt hiszem a tai-chi-s képpel egyidőben volt valami csigás (
zsolti
Igen, az is kb. ugyanitt (People Square, Shanghai) készült. A fenti kép volt az első, amit a taxiból készállva készítettem, a csigás pedig az utolsó a nap végén. Egymástól kb. 100m-re.
http://www.flickr.com/photos/miklosrabi/6344644654/in/set-72157631218861676
Nekem egyébként ez a kedvencem arról az útról, pedig ez alig kapott csillagot vagy megjegyzést (a csigásat meg 438EUR-ért árulja a Getty):
http://www.flickr.com/photos/miklosrabi/6350390117/in/set-72157631218861676
Érdekes, hogy pont ma reggel gondolkodtam a dolgon. Nagyjából egyet is értek veled. Nekem az utóbbi időben nem igazán van időm fotózni és pont ezért döntöttem úgy, hogy 10×15-ös lyukkamerával fogok képeket készíteni. Egy nap, maximum egy fotó, 10 perc. Tíz percet soha sem töltesz el másként egy fotóval. A nagyformátum gondolkodós dolog. Ott aztán tényleg kevés dobásod van. Nekem az Unicumkamerával történetesen naponta egy.
Ezzel szemben azonban nem godolom, hogy baj lenne 300 kockát elpazarolni egy workshopon vagy fotózáson. (Bár Jung Zseni például hangosan sikít, ha kétszer exponász egyás után ugyanabból a gépállásból.)
Lehet, hogy nekünk drága volt a dolog de láttam egyszer egy listát, hogy mit vitt magával egy profi glamour fotós egy külső munkára és több száz tekercs (különféle) film volt a listáján. Mert válogatni csak abból lehet, amit elkészítettél. Neked is biztosan volt olyan, hogy ha tíz centit hozzá lehetett volna ragasztani a képhez, baromi jó lett volna, a másikon viszont aminek jó volt a képkivágása meg pont pislogott a modell.
Szóval az igazság valahol a kettő között van, de az biztos, hogy én – filmen szocializálodott egyén – sokkal kevesebbet exponálok a mai napig, akkor is ha digitális gépet használok.
Ez az eddigi legjobb tanács. Ráadásul az így (tudatosan) elkészült jó képet a fotós is többre fogja tartani, mintha egy sorozatból választaná ki. Persze ez kívülről nem fog látszani, de ő büszkébb lesz rá.
Hát azért nem mindennel értek egyett a fentiekből. Nem az exponálás mennyisége határozza meg hogy mikór készűl el egy jó fotó. Van hogy elég egyet-kettőt “lőni”, és jó a kép, de lehet több százat is nem lesz jó egy sem. Számomra nagyon sokban függ hogy milyen lelki állapotban vagyok. Ez nagyban hozzájárúl hogy hogyan látom a dolgokat. Vannak dolgok amik melett 20 évig elmentem, és észre sem vettem, aztán egyszer csak “hát ez az” hogy nem láttam eddig. Részemről sosem állnék vissza a régi korszakra, bár van egy szekrény a garázsban ami tele van papír képekkel. Nagyon szerettem fotózni akkor is, de mikór megvettem az első 3,2 GB Canonomat azóta a fotózási szenvedélyem csak egyre nött, és ez igaz a hardveres dolgokra is. Végigpróbáltam szinte mindent amit kinál a Canon, és a Nikon, egy sportautóra valót elköltöttem, aminek csak a tört részét kaptam vissza, most éppen az Olympus-Panasonic van legtöbbet a kezemben, de azért meghagytam néhány klasszikus Canon obit is mert kell nekem.
Valahogy a “jó képpel” úgy vagyok hogy előszőr is a legfontosabb hogy magamnak tetszik. Nem akarom sem eladni a képeimet, és azt sem hogy ezreknek tetszen. Egyszerűen csak jól érzem magam mikór megnyomom a kioldógombot, és utánna türelmetlenűl visszanézem a képeimet. Én is csak nagyon keveset hagyok meg, de jó ha van miből szemesgélni.
A lehető legrosszabb az, amit én szoktam csinálni. Xarrá fényképezem a helyet/eseményt, majd a képek túl nagy száma miatt herótom van még attól is, hogy egyáltalán átnézzem a termést.
Majd az asszony mondja fél év múlva, hogy talált ebben a „kupacban” egy-két jó képet, miért nincsenek még feldolgozva? Természetesen akor láttam az illető fotót először…
dejóis volt régen a nagyban vásárolt feketefehér filmet 12-es tekercsekre darabolni és egy útra csak egyet vinni – ez volt a hardkór terméskorlátozás
télleg, nincs valakinek egy elfekvő 64 megás SD kártáyja? mondjuk lehet törölni a gépen, ez se az igazi