Rendezgettem kicsit a fotós cuccaimat, amikor az objektívjeimre nézve belém hasított a felismerés: van két azonos objektívem. Az ugyanis a helyzet, hogy amennyiben a Voigtlander 90/3.5, illetve az Olympus 45/1.8 objektíveket a nekik megfelelő vázakon használom, akkor azok azonos látószöget, és azonos mélységélességet produkálnak (nyitva).
Egymás mellé téve őket (a napellenzőik és mindenféle kupakjaik nélkül) jól látszik, hogy az Olympus alig rövidebb, és az átmérőjük pedig közel azonos. Azonos szűrőmenet, és szemre azonos méretű frontlencse jellemzi őket őket. Persze ez nem csoda, mivel mindkettőnek azonos a legnagyobb rekesznyílása: kb. 25mm.
Csalóka dolog a rekesznyílást a fókuszhossz viszonylatában megadni, f/valamiként. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a valami számít. Pedig az a valami, amit általában rekeszértéknek (f-number) szokás hívni, “csupán” az expozíció meghatározásnál számít. A szenzorra rajzolt kép jellege (értsd: mélységélessége) viszont nem ettől, hanem a mm-ben mérhető nyílástól függ, azonos látószög és tárgytávolság mellett. Ezt pedig természetesen úgy kapjuk meg, ha valóban végrehajtjuk a fent jelölt műveletet, tehát elosztjuk a fókuszhosszt (f) a rekeszértékkel.
Az egésznek az a következménye, hogy amennyiben azonos mélységélességet remélünk a kis szenzoros gépünktől, akkor átmérő dolgában nem igazán remélhetünk változást a nagyokhoz képest. Az objektívjeink legfeljebb rövidebbek lehetnek, de vékonyabbak sosem.
Amiért a valóságban a micro 4/3 objektívek mégis kisebbek, mint mondjuk a 35mm-re szántak, az az, hogy a gyártók a rekeszértéket, és nem a rekesznyílást vették állandónak az új objektívek tervezésekor. Amitől azok természetesen kisebb átmérőjűek lettek (hiszen mondjuk 25mm/1.4 ‹ 50mm/1.4), viszont szélesebb is lett a mélységélesség tartományuk.
